Be with me (minsung ff)

3

-Jisung gyere lassan érkeznek a vendégek. -szól be az öltözőbe Minjun

Telefonomat az öltöző szekrényébe rakom majd bezárom azt. A vendégek 5 perc után kezdenek megérkezni én pedig közöttük sétálva kínálom őket pezsgővel.

-Megkínálhatom önöket egy pohár pezsgővel? -kérdezem az egyik asztalnál ülő vendégeket, akik feltehetőleg egy házaspár volt

-Nem köszönjük. -utasít vissza a férfi, úgyhogy miközben beszélt mindvégig a kezén lévő méregdrága óráját figyeli

Már fordulnék megfelé azzal a szándékkal, hogy ott hagyom az asztalt, de arra nem számítok, hogy valaki a hátam mögött áll. Ha az illető nem kap gyorsan utánam és a tálca után akkor a földön kötöttem volna ki. Amint visszanyerem egyensúlyomat felnézek az illető arcára, aki az imént megtartott. Nem más volt az, mint Minho. Már készülnék köszönni az illetőnek, de a mögöttem ülő férfi hamarabb szólásra nyitja a száját.

-Végre, hogy itt vagy. Fél órát késtél. Szerencséd, hogy még nem kezdődött el fiam. -az utolsó szónál, mintha undort véltem volna felfedezni hangjában, bár ezt igyekezett elfedni

Biccentettem a fiúnak köszönés képen majd ott hagytam őket és folytattam a munkámat.

-Jó estét mindenkinek! -üdvözül mindenkit a helyiség végén álló férfi -Szerintem mindenki tudja, hogy milyen célból ülünk itt, de azért szeretném elmondani, ha valaki mégsem tudná. Ma 30 éve, hogy megalapult kis cégünk, ami az idő során egy hatalmas vállalattá nőte ki magát. Ezzel a vacsorával szeretném mindenkinek megköszönni a sok kemény és fáradtságos munkát, amit nap mint nap végeznek. Remélem jól fogják érezni magukat az este folyamán és jó étvágyat kívánok mindenkinek. -beszéde véget érésekor mindenki tapsolt, mi pincérek meg elkezdtük kiosztani az ételt

Már este 11 felé járt az idő, amikor kaptam körülbelül 20 perc szünetet. Ezt az időt arra használtam, hogy csillapítsam az étvágyamat egy kicsit, illetve az öltözőszekrényből ki vettem a telefonomat, hogy megnézzem jött-e értesítésem. Volt, de abban a pillanatban azt kívántam bár ne lett volna. 5 nem fogadott hívásom volt Sunhee-től, aki a nagyim ápolónője, illetve anya barátnője volt. Nem törődve az idővel hívtam vissza egyből a nőt.

-Jisung. Már vártam, hogy visszahívj. -szólalt bele a 30-as évei közepén járó nő

-Bocsánat, hogy ilyen késői órában hívlak vissza, de éppen dolgozom és emiatt nem voltam telefonközelben. Hogy van a nagyi? -kérdeztem aggódva

-Sajnos semmi jó hírt nem tudok neked mondani. Egyre rosszabba az állapota, attól tartok én is, hogy már nem sok ideje maradt hátra. -a mondat hallatán érzem könnyek szöktek a szemembe

Nekem csak a nagymamám van. Már kiskoromban elvesztettem a szüleimet. Nem akarom őt is elveszíteni.

-Mennyi? Mennyi ideje van még hátra? -kérdezem félve

-Körülbelül 2 hét. De lehet, hogy még annyi sem. -nem tudtam egyszerűen mit mondai. Csak a végtelen szomorúságot és ürességet éreztem -Sajnálom. -szólalt meg a Sunhee, amikor már egy ideje nem mondtam semmit

A szünetemből még hátra maradt nagyjából 13 perc. A hátsó bejáraton kimentem a levegőre, hogy kicsit rendbe szedjem magam, de arra nem számítottam, hogy nem leszek egyedül. Jobbra fordítva a fejem egy sötét alakot látok, aki éppen az öklével készül ismételten a falba verni.

-Hagyd abba. -fogom meg karját, amikor oda értem hozzá. Sötét volt kint, de a lámpa fényének köszönhetően ki tudtam venni, hogy a fiú, akinek a karját fogom nem más, mint Minho

-Engedj el! -szól rám erélyes hangon

-Nem! Mire jó az, ha széjjel vered a kezed? Megmondom én. Semmire!

-Ha nem engedsz el nem a falba verek bele, hanem a te képedet verem be!

-Csak tessék! Próbáld meg! Vagy akár le is állhatnál ezzel. Arra nem gondolsz, hogyha a szüleid meglátják a véres kezed aggódni fognak érted?

-Aggódni egy fenét! -neveti el magát -Ők csak a munkájuk és mások véleménye miatt aggódnak.

-Gyere le fertőtlenítem a kezed.

Csuklójánál fogva húzom magam után egészen az öltözőig. Gyorsan előkeresem az elsősegély dobozt és a fertőtlenítőt elővéve kezdem el óvatosan lekezelni felsértett bőrét.

-Miért nézel ki úgy mintha az előbb sírtál volna? -kérdezi egy kis idő után Minho

-Nem sírtam. -mondtam

-Aha. A szemed nem erről árulkodik.

-Hogy értetted azt, hogy a szüleid nem aggódnak érted? -terelem el magamról a témát

-Úgy, hogy nem izgatja őket, hogy mi van a fiúkkal. Egyszerűen undorodnak tőlem. Csak annyira kellek nekik, hogy az ilyen rendezvényeken megjelenjek és eljátsszuk a boldog családot, de amint egy munkatársa sem lát minket az sem érdekelné őket, ha a szemük láttára halnék meg. Még örülnének is.

-Miért mondod ezt? -kérdezem

-Mert ez az igazság.

-És miért undorodnak a szüleid tőled? -teszem fel az újabb kérdést

-Azért, mert meleg vagyok. -jelenti ki

-Nem tudom, hogy az embereknek mi bajuk van a melegekkel. Hiszen ugyan olyan emberek, mint mindenki más. Ne törődj a rosszakarókkal. Fogadd el magad és hidd el, hogy majd egyszer megtalálod az igazit, akivel boldog lehetsz.

-Ezt te nem értheted. Nem tudhatod milyen rossz mikor mindenki elítél csak azért, mert a saját nemedhez vonzódsz. Nem tudod milyen érzés mikor mindenki úgy kezel mintha nem is ember lennél és a pillantásokról meg a sugdolózásokról ne is beszéljünk.

-Hidd el, hogy tudom, hogy milyen érzés ez.

-Attól, hogy vannak meleg barátaid még nem fogod tudni.

-Miért ne tudnám? Hiszen én is meleg vagyok.

-Oh... A szüleid, hogy fogadták?

-Nem tudom, hogy hogyan fogadnák, ha tudnák. -mondom halkan

-Na szép itt papolsz nekem arról, hogy ne törődjek mások véleményével, de te bezzeg még el sem mondtad a szüleidnek. Én legalább eléjük mertem állni még ha ez is lett a vége. Olyan egy képmutató vagy! -mondta dühösen majd magamra hagyott

Még egy kis ideig bent ültem az öltözőbe gondolataimba merülve. Miután véget ért a szünetem magara öltöttem egy hamis mosolyt és úgy mentem vissza a vendégekhez. Akaratlanul is körbe néztem, hogy merre lehet Minho, de semerre nem láttam.