Be with me (minsung ff)

7

Már egy hét eltelt azóta, hogy Minho legelőször járt velem a nagyinál. Azóta minden nap bejön velem és minimum egy órát ott van velünk. A nagymamám egyszerűen rajong érte és én is egyre jobban kedvelem. Egyáltalán nem olyan mint, amilyen az iskolában szokott lenni. A suliban, ha egy társaságban vagyunk akkor általában csendes szokott lenni, de mikor kettesben vagy a nagyival vagyunk sokkal másabb, sokkal felszabadultabb, megmutatja, hogy milyen ember is valójában.

Most is kettesben sétálunk az utcán, de most kivételesen az utunk nem a kórházhoz vezet, hanem a kávézóba, ahol dolgozom. Mesélte, hogy egy fárasztóbb napja után néha bejön egy kávéért. Szóval most elmegyünk kávét venni és onnan megyünk a kórházba.

-Ezt már egy ideje meg akartam tőled kérdezni, de a suliba miért vagy olyan csendes?

-Nehezen nyílok meg idegenek előtt. Jó fejek a barátaid, de annyit nem beszéltem velük, hogy el tudjak lazulni a társaságukban. -válaszol

-De a nagyi meg az én társaságomban szinte egyből el tudtál lazulni és önmagad lenni. Akkor ez most, hogy van?

-Nem tudom. Amikor veled vagyok olyan mintha egy régi baráttal lennék, aki teljes mértékben elfogad és nem ítél el. A nagyid meg túlságosan jó fej ahhoz, hogy csak úgy üljek mellette. De most komolyan ki az, aki részegen lemegy a mólóra csak azért, hogy elkösse a matek tanárja csónakját érettségi után? -nevet fel

-Hát ezek szerint a nagyim. -nevetek én is -Bár a hallottak után rosszabb tanár lehet, mint az én tesi tanárom, aki férfigyűlölő mióta a legutóbbi pasija is dobta. És ezt természetesen rajtunk vezeti le.

-Hát nem lennék a helyedben. Hallottam egy-két dolgot a tesi tanárotokról.

-És minden, amit hallottál az igaz is.

Idő közben megérkeztünk a kávézóhoz. Csak annyi időt töltöttünk bent, amíg kikértük az italainkat, illetve váltottam még pár szót a munkatársaimmal.

1 utcányira lehettünk a kórháztól, amikor a zsebemben lévő telefon elkezdett csörögni. Sunhee hívott, de amikor felvettem a telefont szipogásán kívül nem hallottam semmi mást. Megálltam a járda közepén és egyből a legrosszabbra gondoltam.

-Ugye nem? -kérdezem, de érzem, hogy a könnyek egyre jobban mardossák a szemeimet

-Sajnálom Jisung. -szipog egyet a nő

A kezemben lévő kávét kiejtem a kezemből és rohanni kezdek a kórház felé. Minho mit sem értve követ engem. Beérve az épületbe felrohantam a második emeletre. Már majdnem a szoba előtt voltam, amikor látom, hogy akkor tolják ki nagymamám élettelen testét. Lábaim felmondva a szolgálatot rogyok le a padlóra és kezdek el sírni. Érzem, hogy valaki hátulról átölel, de ezzel most nem foglalkozom. Elveszítettem azt a személyt, aki felnevelt, akinek annyi mindent köszönhetek. Borzalmasan fáj annak a tudata, hogy nincs már velem többé.

-Jisung. Ezt a nagymamád írta neked. -hallom meg Sunhee hangját

Amikor a nőre néztem láttam a kisírt szemeit, illetve azt is, hogy egy levelet tart felém, amire az én nevem volt írva. Elvéve a levelet ültem le az egyik székre és bontottam fel.

Drága Jisung-om!

Ha ezeket a sorokat olvasod akkor már nem lehetek veled többé. Nagyon büszke vagyok arra az emberre, akivé váltál az évek során. Mindig legyél ilyen kedves ember és mosolyogj sokat. Tanulj, hogy valóra válthasd az álmaidat, de azért ne hajtsd túl magad. Találd meg a szerelmed, akivel le élheted az életed, bár szerintem már megtaláltad a tökéletes párt magadnak csak te ezt még nem tudod.
Tudom, hogy nem volt könnyű neked, de éppen ezek a rossz dolgok tettek téged ilyen erőssé és azzá a csodálatos emberré, aki most is vagy. Ne zárkózz ismételten magadba kérlek, inkább élvezd az életet elvégre csak egyszer élünk, de közben azért nagyon vigyázz magadra. Szeretlek drága kisunokám és sajnálom, hogy nem lehetek már melletted.

A levél elolvasása után, ha lehetséges ennél jobban elkezdtek hullani a könnyeim.