Jinyoung nem vette észre, mikor Jackson kiegyenesedett, és elhagyta az emelvényt, ahol órákig szobrozott. Annyira belemerült egy apró részletbe a fiú térdének vonalánál, hogy pár percre fel sem nézett a vászonból. Megszűnt körülötte a világ; csak a puhán suhanó ecset, a színek kavalkádja és a modell maradt. Minden más egy tompa, érdektelen masszává olvadt, hisz a lényeg, az igazi szépség ott feküdt előtte, és várta, hogy a művésze befejezze.
Jackson pedig eközben mögé lépett, és szemügyre vette a festményt.
Csodálatos rikító, élénk színek vidám kavalkádja volt ott, pompás harmóniában a sötét színek árnyaival, és úgy kapaszkodtak egymásba, hogy azokat semmi, és senki nem tudta volna eltörölni a föld színéről. Jackson markáns arcán mosoly sejlett fel, ahogy éhesen falta a színpompás árnyalatokat. Mintha ott lett volna előtte a gyönyörűség maga, és csak rá várt volna, hogy belevesse magát, megfürödjön benne, magára kenje, és soha többé le ne mossa.
Egy pillantást vetett a fiúra, aztán halvány mosollyal hozzá hajolt. A fiúnak olyan illata volt, mint a zöld, piros és narancsszínek keverékének. Akár egy friss, tavaszi kölni, ami meghinti, és elvarázsolja, bárki is szívja be. Jackson lehunyt szemmel hajolt közelebb a fiúhoz, ajka szinte a nyakához ért, és tudta, ha most nem fékezi magát, megérinti az ajkával.
De nem, még nem. Még egy kicsit várnia kellett.
Tökéletesnek kellett lennie.
Így kinyitotta a szemét, utoljára végigpillantott Jinyoung világos, élettel teli színektől pompázó nyakán, majd a festményre nézett.
Jinyoung mindebből semmit nem vett észre.
Jacksonnak tetszett, hogy így elmerült a munkában, és kizárt mindent, ami körülötte volt. Lassan előrenyúlt, és Jinyoung csuklója köré fonta az ujjait.
A fiú megrezzent, ijedten kapta fel a fejét. Ha Jacksonnak csak egy picit felé fordul, összeért volna az ajkuk. A fiú szinte érezte az ifjú művész arcából áradó forróságot, ahogy vörös színt öltött. Hallotta azt is, ahogy elakadt a lélegzete.
Szerette volna látni a piros színt az arcán.
De nem. Még nem.
– Így tartsd az ecsetet... – Jackson óvatosan a vászon fölé emelte Jinyoung ecsetet tartó kezét, megállt felette egy pillanatra, majd egy heves-gyengéd mozdulattal kiegészítette azt a részt, amin Jinyoung eddig dolgozott. A fiú bőre forró volt az érintése alatt. – És akkor olyan lesz, mintha rám sütne a nap.
Jinyoung óvatosan nyelt, úgy érezte, a színek vibrálnak a szeme sarkában, és nem kap rendesen levegőt. Jackson ujjai égették a bőrét. Mélyen, valahol a mellkasa és a gyomra találkozásánál forróságot érzett, és sürgető késztetést, hogy...
Hogy mit is tegyen?
Megragadja Jacksont, és a dereka köré fonja a kezét? Vagy oldalra fordítsa a fejét, és összeérintse az ajkukat?
Jinyoung nyelt, és igyekezett úrrá lenni izgatott szívén.
– T-tudsz festeni? – Átkozta magát, amiért megremegett a hangja.
Érezte Jackson mosolyát, ahogy a fiú apró részleteket festett a képre úgy, hogy közben vezette Jinyoung kezét.
– Konyítok hozzá egy kicsit. Az apám festő volt. A művei szinte kiléptek a vászonból, és táncra perdültek.
– Ő tanított téged?
– Magamtól tanultam. Az apám... Ő túlságosan magának való volt ahhoz, hogy az én tanításomra fecsérelje az időt.
YOU ARE READING
Színtolvaj [BEFEJEZETT]
פנטזיהHallottak mendemondákat a Színtolvajról. Köztük jár, velük él, figyeli őket, és bár ott van mindenütt, mégsem emlékszik rá senki. Ránéznek, beszélnek vele, de mire elfordulnak, már el is felejtik, és soha többé nem tudják felidézni. Olyankor jön, am...