Racing against Us

2. fejezet

Jade

 Egyre gyorsabban veszem a levegőt, mégis úgy érzem mindjárt megfulladok. Már kicsivel több, mint egy órája állok itt a hőségben és nem csinálok mást, csak próbálok túlélni. Érdekesen szemlélem, hogy a többi riporter egyáltalán nem küzd annyira az elemekkel, mint én. Talán ők már nem kezdők, sőt, biztosan nem. Ki az az idióta, aki egy zöldfülűt küld egy időmérő edzésre azért, hogy véres harcba szálljon egyetlen egy válaszért? Martin... Vagy csak én rendelkezem olyannyira brit vérrel, hogy nem tudom elviselni az ilyen mértékű hőmérsékletet. Elméletileg az utóbbi, gyakorlatilag az előbbi a valószínűbb.

 Már épp elhatározom magamban, hogy nem foglalkozok az egésszel és inkább kisétálok. Az sem érdekel, ha ezek után Martin páros lábbal rúg ki az irodából, sőt, akár még az országból is egyenesen haza, anyám ölébe. Egyszerűen nem hiszem el, hogy miért adott elsőre ennyire nehéz feladatot nekem. Pláne nem ilyen hirtelen, néhány nappal az esemény előtt. Sokkal kényelmesebben és nyugodtabban érezném magam egy előre elrendezett, klímás, zöld hátteres szobában az interjúalanyommal. Felőlem akár még a jelenlegi alanyom is ülhetne ott velem szemben. De valószínű akkor sem késne kevesebbet, mint most. Bár inkább várakoznék egy hűs italt iszogatva egy bőrkanapén, mint a forró aszfalton, a tűző napon. Több, mint egy órája ki kellett volna jönnie.

- Charles! Ide! - ordítja torkaszakadtából az egyik riporter. Felkapom a fejem a hang irányába. Nem látok semmit és senkit, csak a 15-20 főből álló csoportot egyhangúan előrenyomulni. A hangzavar egyik pillanatról a másikra megkezdődik. Ezek szerint itt van. Előbújt.

 Kihúzom magam, lábujjhegyre állok, de így sem látok semmit. Veszek egy mély levegőt, gyorsan kifújom és a diktafont szorongatva az emberek közé lépek. Ha azt gondoltam, hogy a kordonnak dőlve, a 40 fokos hőségtől nincs rosszabb, tévedtem. A riporterek közé furakodva szinte az összes levegőm azonnal elfogy. A nyakamat nyújtogatva próbálok oxigénhez jutni, kisebb-nagyobb sikerekkel. Mindenki jóval magasabbnak bizonyul nálam. A könyökömmel próbálok utat törni magamnak, amiért néhány szép portugál jelzőt vágnak a fejemhez. Körülöttem folyamatosan ordít mindenki, próbálnak egymás szavába vágni, rajtuk kívül senkit és semmit nem hallok. Úgy érzem sosem érem el a kordont, ami elválasztja őt tőlünk, újságíróktól. Érzem, hogy minél előbb el kell érnem az alagút másik oldalát, mert menten összeesek. Csak azt a néhány kérdést ismételgetem magamban, amikre Martin mindenképp vár választ.

 Pár lépés és ott vagyok az első sorban. Szinte fuldokolok, köhögök a száraz levegőtől és kapkodok utána. A diktafont szorosan a mellkasomhoz szorítva emelem fel a fejem. Ő közvetlenül előttem áll, alig fél méterre és oldalasan mosolyogva válaszol éppen egy kérdésre.

- Maximálisan elégedett vagyok a csapatommal, kihoztuk ma is a legtöbbet magunkból és természetesen az autóból.

 Francia akcentusa egyből megüti a fülemet. Végigfuttatom rajta a szemeimet: a csapata jelével ellátott baseballsapkát visel egy ugyanolyan mintás galléros pólóval és egy sima fekete színű szabadidőnadrággal. Bal csuklóján egy fekete karóra, míg jobbján egy gyöngyökből álló karkötő. A sportnapszemüvegét a gallérjába akasztotta. Tekintetemet visszavezetem az arcára, amit pár napos borosta díszít. Szemein látszik az a boldogság, amit abban a pillanatban érez. Barna hajából egy-két tincs kilóg a sapka alól. Valahogy teljesen másképp néz ki így, alig pár lépésnyire tőlem, mint a felvételeken. Magasabb is, sokkal. Tegnap gyorsan kerestem róla pár fotót a neten, hogy mégis tudjam kit kell keresnem, hiszen magamat ismerve szemrebbenés nélkül összetévesztettem volna őt egy másik pilótával.

 Teljesen lesokkolódva állok előtte és csak az ajkai mozgását figyelem, ahogy a riportereknek válaszol. A testem állandó mozgásban van, hiszen folyamatosan túrni akarnak el az emberek. Az egyik nagyobb lökéstől majdnem felborulok, de szerencsére időben megtalálom az egyensúlyomat és zavaromat rejtegetve próbálom továbbra is észrevetetni magam. De ellenben a kiabáló tömeggel én meg sem szólalok, egy hang sem jön ki a torkomon. Viszont elég kevés esélyt látok arra, hogy észrevesz, ha nem hallatom a hangomat. Magasságommal szinte teljesen elveszek a tömegben, hiába vagyok legelöl. A torkomat köszörülöm és próbálok felkészülni arra, hogy odakiabáljak neki. De mit? Hé, Charles, szeretnék kérdezni valamit! Ez nagyon bénán hangzik. Istenem, Martin meg fog ölni.