Racing against Us

4. fejezet

Jade

 A kis balesetem után Martin hajthatatlan volt, nem tudtam lebeszélni őt arról, hogy elmenjünk a kórházba. Folyamatosan csak azt hajtogatta, hogy Charles szerint is jó lenne kizárni az esetleges agyrázkódást. Úgy áradozott róla, mintha valami világhírű orvos lenne, nem pedig egy autóversenyző. Egy nagyon vonzó autóversenyző. Be kell vallanom, hogy egyáltalán nem volt közömbös számomra, de ez sajnos csak a külsejéről mondható el. Nem mintha nem lett volna tőle nagyon is pozitív cselekedet az, hogy ő maga kérvényezte a saját öltözőjében való lábadozásomat. Na meg persze az, hogy felhívta anyukámat. Ezt azóta is csak megköszönni tudom neki. Ellenben az a mérhetetlen magabiztosság ahogyan beszélt, ahogyan szórakozott rajtam megannyiszor. Számomra sosem volt vonzó, ha egy férfi nevetség tárgyává tesz egy nőt. Főleg egy ennyire kiszolgáltatott helyzetben. Bunkóságnak találtam néhány mondatát, amikkel húzta az agyamat. És ahogyan szándékosan odanyomta az ágyékát a hasamhoz. Még a szívem is kihagyott pár ütemet. Nem azért, mert egy percig is azt gondoltam, hogy vajon most tesz-e olyan lépést, amit esetleg egy védtelen nővel tehetne egy ilyen hatalommal bíró férfi. Eszembe sem jutott ez a lehetőség, pedig lehet, hogy adott lett volna rá az aggodalom. Sosem értettem, hogy hogyan lehet egy férfinak ekkora önbizalma. Rendben, adott, hogy szinte már tökéletes külsővel rendelkezik, amit részben igazából a szüleinek köszönhet, de ezzel akkor sem vehet le mindenkit a lábáról. Vagy vajon mégis? A nőket biztosan falja, ki az az idióta, aki nemet mondana neki?

 A kórházban elvégeztek rajtam néhány vizsgálatot és sikeresen kizárták az agyrázkódás tényét, valamint megerősítették azt, hogy napszúrást kaptam. Azonnal kötöttek be nekem infúziót és megitattak velem jó pár pohár vizet. Míg Martin az orvossal konzultált a további teendőkről, addig én az ágyon fekve néztem a mellettem lévő állványon lecsepegő folyadékot. Bambulásomból a telefonom csörgése riasztott fel. Áthajoltam a fejemnél álló kisasztalhoz és elvettem róla a telefonom. Anya neve villogott rajta. A nagy rohanásban és izgatottságban teljesen elfelejtkeztem arról, hogy felhívjam és megnyugtassam őt az állapotom miatt. Martin említette, hogy a vizsgálatok közben ő már beszélt vele és nagyon idegesnek tűnt a hangja. Valamiért nem csodálkoztam ezen. Elhúztam az ujjam a képernyőn és a bal fülemhez emeltem a készüléket.

- Szia, anya - szólaltam meg. A hangom nagyon gyengének hallatszott, ezért megköszörültem a torkom és megismételtem a köszönésem.

- Jade! Végre, hogy hallhatom a hangod! - sóhajtott egy nagyot és hosszan fújta ki a levegőt egyenesen a telefonba, amit én csak egy bántóan hangos sistergésnek hallottam. - Hogy vagy, lányom? Mit mondtak az orvosok?

- Minden rendben, anya, ne aggódj. Éppen infúziót kapok, de semmi baj nincsen. Nincs agyrázkódásom, csak szimplán megsütött egy picit a nap – kuncogtam fel. Betudhatom saját hibámnak is, hogy nem egy árnyékos helyen várakoztam, hanem pont, mint a többi riporter a tűző napon. Talán mérlegelnem kellett volna, hogy én milyen klímájú országból származom.

- Esküszöm kicsinálom a nagybátyádat, amiért egy ilyen borzalmas helyzetnek tett ki téged - morogta. Még a készüléken keresztül is meg tudtam mondani, hogy iszonyatosan neheztel a nagybátyámra és őt okolja azért, ami ért engem.

- Hagyd Martint, ő csak a munkáját végezte, ahogyan én is azt próbáltam, ha már előreléptem a ranglétrán - védtem egyből őt. Nem hagyom, hogy az én hülyeségem miatt érezzen így, hiszen ez is benne volt a pakliban, akármennyire is utáltam ott lenni. Utáltam a várakozást, az embereket, a hőséget. Mégsem adtam fel, szó szerint végkimerülésig kitartottam, mert ez a munkám, akár szeretem, akár nem. Márpedig jelenleg nincs más választásom.