Racing against Us

6. fejezet

Jade

 A forgókapun lévő kódleolvasóhoz emelve a passt zöldre vált a kis lámpa és könnyedén bejutunk a privát területre. Az emberek megállás nélkül pörögnek ezerrel, mindannyian más-más színű egyenruhában. Néha fel-felbőg egy-egy motorhang, amire összerezzenek. A hangzavar óriási, mindenki beszél és kiabál mindenkinek. Elképedve nézek körbe. Hihetetlen, hogy itt mindenki azon van, hogy ők legyenek a legjobbak, hogy ők nyerjenek mindent. Ez a fajta összetartás számomra elképzelhetetlen, hiszen ezeknek az embereknek nem csak a munkájuk az állandó talponlevés, hanem a hivatásuk is. Egyfajta életérzés. Az önös érdeket felváltja a mi érzése, az, hogy csapatként legyenek az élen. És ehhez édes kevés az, hogy egy jó pilótát ültetnek a volán mögé. Ha nem lennének a mérnökök, a szerelők, a különféle műszaki és informatikai végzettségű munkatársak sehol nem lennének, mint csapat. Márpedig ez egy olyan sport, ahol egyedül semmire sem mész. Ha viszont ott van a hátad mögött egy összetartó, egymást segítő társaság, a legnagyobb lehetsz mind közül. És a Forma-1-ben pontosan ez történik most a szemem láttára.

 A boxutcában, közvetlen a garázsok előtt sétálunk. A nap sugarai szinte lángolnak a bőrünkön és az aszfalton egyaránt. Hol mi kerüljük ki a pályára siető embereket, hol ők sietnek el gyorsan mellettünk. Az autók már a rajtrácsokon állnak, készen állva a versenyre. Egy-két apró simítás még a kocsin és indulhat is teljes gőzzel a futam. Folyamatosan figyelem az arcokat, a történéseket, semmiből és semmiről sem szeretnék kimaradni. Eddig teljesen hidegen hagyott az autóversenyzés, de most mindent tudni akarok róla.

 Éppen a Ferrari garázsa előtt haladunk el és hosszasan elidőzök a beálló fölötti néven. Charles Leclerc. A tekintetem egyből a név mellett lévő kis képre vándorol és halvány mosolyra húzódik a szám. Merev arccal és egy vonallá préselt ajkakkal néz a kamerába. Barna haja apró tincsekben mered az ég felé. Istenem, tényleg, mennyire jóképű. És mennyire arrogáns.

 A szemeimet gyorsan forgatom a sok piros ruhába öltözött srác között, hátha megpillantom őt. A szívem eszeveszett gyorsasággal dobog és csak őt keresem. A hátsó ajtón belép egy piros overálba öltözött alak, de fejét a földnek szegezi. Az ajkaim szétnyílnak és egy pillanatra meg is torpanok. A csalódottság azonnal eluralkodik rajtam, ahogy a fej megemelkedik és meglátom a hozzátartozó arcot. Nem ő az. Valószínű a csapattársa.

- Mindjárt ott is vagyunk - szólal meg mellőlem Martin és sietősebbre veszi a lépéseit.

 Megrázom a fejem és újra a valóságban találom magam. Telitalpú szandálomban próbálom a nagybátyám hosszú lépteivel tartani a lépést kisebb-nagyobb sikerekkel. Az erőfeszítésemen cseppet sem segít, hogy a hőség miatt iszonyúan izzad a talpam és csak csúszkálok össze-vissza. Úgy tűnik, hogy sem a bakancs, sem a szandál nem volt jó választás.

 Néhány megtett méter után elérjük a Williams Racing duplabejáratú garázsát. Előtte egy sötétkék szettet viselő, körülbelül az ötvenes évei végén járó férfi nézelődik karba tett kézzel. Nyakában egy fejhallgató. Arca frissen borotvált, néhol látszódik egy-két ősz folt. Rövid, oldalra fésült barna hajában is meglátszik már egy-két őszhajszál. Minden bizonnyal ő lehet a vezérigazgató, hiszen Martin sietős útja egyenesen hozzá tart.

 Tekintetét hirtelen Martinra emeli és széles mosolyra húzza a száját. A szeme alatti ráncok csak még jobban elmélyülnek, ahogy vigyorogva a nagybátyám felé nyújtja jobb kezét.

- Martin, már vártam magát - szólal meg tökéletes angolsággal a hangjában.

- Részemről a megtiszteltetés, Jost – helyezi tenyerét a férfi kezébe Martin és gyengéden megszorítja azt. Miközben elengedik egymást mindketten felém fordulnak és a nagyfőnök kíváncsian felvonja vastag, őszes szemöldökét. - Hagy mutassam be az unokahúgomat, Jade Harrist. A lapomnál dolgozik már egy jó ideje.