Ősi Szellemek városa (Démoni vétek 1.) 18+

3.fejezet: Ceremónia

Jane nagyon izgult pár órával a ceremónia előtt. Rettentően izgatott volt, hiszen ma megkapja az első rúnáját. Úgy döntöttek a Néma Testvérek, hogy a voyance rúnáját kapja meg legelsőként, hiszen nem minden varázslaton volt képes átlátni még.
Igazság szerint leginkább félt, és rémült volt. Azt hallotta, hogy sokaknak rettenetesen fájnak az első rúnái, és szörnyen gyengének érzik magukat utána. De az anyukája azt mondta, hogy nem kell félnie, hiszen minden barátja ott lesz. Még Adam is. És csak egy kis tündér vére van ami miatt jobban fájnának a rúnák, mint bárki másnak.
-Csodaszép vagy Jane! -mondta Cristina miután elkészültek, és autóba szálltak. Emma is velük tartott. -Az én kislányom már nem is olyan kicsi. Édesapád nagyon büszke lenne rád! -megmarkolta kislánya kezét.
-Köszönöm anya! De... tényleg nem fog fájni? -kérdezte Jane árgus szemekkel figyelve az anyja arcát. Cristina tekintete ellágyult.
-Ha erős vagy, egyáltalán nem fog fájni! És tudjuk jól, hogy a Rosalesek nagyon szívósak! Ügyes leszel édesem! -puha puszit nyomott lánya feje búbjára, majd ráeszméltek mindketten, hogy megállt a kocsi.

—————

New Yorkot szél zaja vette körbe, mikor a vendégek megjelentek. Legelsőnek Herondale-ék értek oda a New Yorki Intézetbe. Elsőnek Clary lépett be az ajtón, nyomában Jace-szel, és a gyerekekkel. A nő bézs színű blézert viselt, alatta elegáns fehér színű pólóval, és ugyanolyan színű nadrággal. Magassarkú volt rajta, így már nem is látszott olyan kicsinek. A nő szívélyesen köszöntötte barátait, majd beszélgetésbe elegyedett a Cristina mellett álló Emmával. Jace odalépett Janehez, és megveregette a vállát.
-Tudod, én az első rúnámat Valentinetól kaptam, és hidd el, hiába volt gonosz, nem fájt! Ügyes leszel! -mosolya csak úgy ragyogott. A lány mindig felnézett a magas, karcsú, aranyszőke hajú férfire, akinek az arcán mostanra kissé öregedés jelei kezdtek megmutatkozni. Ennek ellenére még mindig gyönyörű volt. Adam nagyon hasonlított rá, annyi különbséggel, hogy ő vörös hajú volt.
-Sziaaa Janeeee! -ugrott a kislány nyakába az előbb emlegetett kisfiú.
-Szia te kis péksüti! -kuncogott Jane, miközben eligazította a fiú vöröses-arany haját. Adam tényleg úgy nézett ki, mint a Brooklyn-i pékségben kapható baracklekváros rácsos péksüti, amit az imént vettek ki a kemencéből.
Adam amint meglátta Isabelle-t, és Simont azonnal sakkba állt, és megkomolyodott a tekintete. Elképzelte, hogy felnőttként Simonnal együtt fogják toborozni az elveszett árnyvadászokat, és a Látással rendelkező mondénokat az akadémiára. Azt akarta, hogy Simon vegye őt nagyon komolyan. Viszont a férfi sosem várta el tőle, hogy teljes komolysággal álljon előtte. Főleg nem ilyen fiatalon.

Jane meglátta Samantha-t az anyja háta mögött bujkálni, és odarohant hozzá.
-Boo! Szia Sam. -vigyorgott Jane.
-Úristen, szia Jane. Megijesztettél.
-Tudom. -jelentette ki büszkén a lány. -Miért bujkálsz?
-Nagyon sok ember van itt akiket nem ismerek. Nem bízom bennük. És hiányzik Tyler. -a hosszú barna hajú, kék szemű kislány szeme elkomorult. Jane magához húzta, és szorosan ölelte, addig amíg Sam csiklandozni nem kezdte.
-Elhiszem, hogy hiányzik! Nekem is hiányzik Mike! Nagyon!

2019. Szeptember.
Aznap éjjel betörtek az Intézetbe. Simon távol volt ismét, Isabelle pedig már aludt. Ő vigyázott a Blackthorn gyerekekre, és a sajátjaira is. Mindenki mélyen aludt, mikor hangos zörej hallatszott az edzőteremből. Üvegcsörömpölésnek tűnt. Sam azonnal felriadt, és lefutott a lépcsőn a legalsó szintre. Az edzőterem ajtaja kivágódott, és egy feketeruhás férfi állt az ajtóban. Volt a kezében valami, de nem lehetett látni mi az. Az biztos, hogy mocorgott. Samantha felpillantott, és meglátta, hogy a terem egyik ablaka kivan törve, és hűvös őszi levegő áramlik be rajta. A férfi megszólalt. Érdes volt a hangja, és tekintélyt parancsoló.
-Te leszel a következő! -majd Sam orra előtt becsapódott a terem ajtaja, és mire sikerült újra kinyitnia, a rejtélyes férfi eltűnt. Másnap sem Tyler, sem Mike nem volt a helyén. A férfi elvitte őket, és legközelebb Samet akarja.

—————

Elkezdődött végre a ceremónia. A hely tele volt különleges színű szegfű szálakkal, és a levegőt méz illata lengte be. Egészen kellemes volt. A terem közepén egy jókora tömör kőasztal állt, rajta egy irónnal, valamint néhány ősrégi pergamen tekerccsel. A Néma Testvérek is megérkeztek, és most Jane-re várnak.
-Állj fel Jane, minden rendben lesz! -szólt Cristina.
Gyere közelebb gyermekem. -szólalt meg a kislány fejében Énókh testvér. Tedd a kezed erre a pergamen tekercsre, és ismételd el ami rajta áll.
Jane bólintott, majd hangosan kezdte olvasni a tekercsre írt cikk-cakkos szavakat.
-Én, Jane Vivianne Blackthorn Rosales, angyal Raziel nevében megfogadom, hogy életem végéig az angyalok akaratát szolgálom, és nemes harcosuk leszek. Célom a gonoszság visszaszorítása, és az emberek védelme lesz. Ellent mondok a bukott angyaloknak, valamint Lilith, és a Sátán akaratának.
Corpus et animam meam pugnam populum. Testem, valamint lelkem harcoljon a népért!
Jane Rosales, méltó vagy árnyvadásszá válni? -kérdezte Sidrák testvér.
-Igen! -jelentette ki magabiztosan a kislány.
Nyújtsd hát akkor kezed!
Jane kinyújtotta a bal kézfejét, amire az újdonsült rúna fog tartozni. Összeszorította a száját, s fogait, mikor Énókh testvér hideg kezével a kézfejére helyezte az irónt. Az eszköz simán siklott végig a finom bőr felületen. Fekete vonalak keresztezték egymást. Rettenetesen fájt.
Jane majdnem elordította magát a fájdalomtól. Olyan volt, mintha ezernyi apró kés szurkálta volna össze a bőrét. Rápillantott az édesanyjára, mire Cristina felugrott a székéről, és már indulni készült volna, de egy erős kéz visszahúzta. Julian. Mikor visszapillantott lányára, a csöpp arcán düh, félelem, és izgatottság futott át. Végre készen lett a rúna.
Jane lepillantott a kezére, és látta, hogy a rúna körül felhólyagosodott a bőre. Tűz piros volt.