Pillangóhatás

Generációnk...

-Hagyj békén!-rántom ki a csuklómat a keze szorításából. Arcom zilált, az ájulás szélén vagyok, de bírnom kell még. Még egy kicsit...

-Innen nincs menekvés.-emeli meg a szemöldökét. Pár másodperces technikámnak köszönhetően a könyökömmel orrba vágtam, így rohantam. Rohantam ahogyan csak a lábam bírta. Ki a városból, át az utcákon, el innen. Mentem, amíg nem éreztem biztonságban magam... Lassan már szinte túl messze voltam a várostól, már az erdőbe értem, még hozzá egy patakhoz.
Azonnal levágtam magamat a földre és hanyatt feküdve pihegtem. A csuklómra pillantva realizáltam, hogy holnap újból oversize pulcsiban kell lennem. A nadrágomat felhúzva pedig, hogy a rövid nadrág sem jöhet szóba.

Olyan jó itt.. Olyan csendes.. És meghitt....

Nincsenek emberek..

Bárcsak madár lehetnék. Messze szállhatnék, amerre csak szeretnék. Nem lennék bezárva, nem bántanának. Szabad lennék. Szabad... Milyen különleges szó... Szabadság.. Ami nekünk embereknek elvileg megadatik. Viszont nem mindenkinek...
Mi emberek különlegesek vagyunk. Mindannyian a magunk módján. Hiszen egyedinek születünk. Meg születünk, mert meg kell születnünk. Talán feladatunk van itt a Földön, amit teljesítenünk kell. De akkor kérdem én, mégis miért? Miért fajultunk ide?

Miért van az, hogy a generációnk itt tart? Miért?

Ha esetleg azon szerencsések közé tartozol, akik nem tudják miért vagyok így kiakadva, íme egy példa: Egy átlagos 15 éves lány napja:

Reggel felkelés után, rögötön szembesül a tükörképével. Újból elszégyenli magát, amiért túlsúlyos. Viszont úgy dönt, ma jól fogja érezni magát, bárhogyan is néz ki. Felvesz egy számára kényelmes ruhát, amiben jól érzi magát. Végre mosolyog. Viszont mielőtt elindulna az iskolába, édesanyja azonnal ráordít, hogy hogyan néz ki. Ráparancsol, hogy azonnal öltözzön át, valami normálisba, amiben kevésbé látszik dagadt disznónak. A lány sírva kapja fel a megszokott oversize kombót, majd könnyeivel küszködve siet el otthonról. Még él benne a remény, hogy a suliban jobb lesz. Mikor belép az osztályterembe, mindenki össze súg a háta mögött, kinevetik. Órán papír galacsinnal dobálják a haját, a szünetekben fellökik, kiborítják a cuccait, csúfolják. A folyosón nevetnek rajta, mikor pedig panaszkodik, a tanárok csak legyintve felelik: Ugyan, csak viccelnek. A lány egyre mélyebbre süllyed, míg nem vége a sulinak. Újból haza... Úgy dönt ma egy másik úton megy haza, hogy semmiképpen ne találkozzon ismerősökkel. Furcsán kezdi érezni magát, míg nem észre veszi, hogy valaki követi. Berántja őt az egyik elhagyatott utcába, és a lány ellenkezésének ellenére, megerőszakolja. Majd egyet köpve a maga tehetetelen lányra, ott hagyja. Mikor nagy nehezen felkapja magát, otthon újból zsákutcába téved. Anyja megpofozza őt, amiért ilyen gyenge, hogy megvédeni sem tudja magát. Átkozza a lányt, hogy meg sem kellett volna születnie. A lány, már nem tud sírni, már csak csendben becsukja maga mögött a fürdőszoba ajtaját. Egyszer csak csipog a telefonja, ő pedig óvatosan nézi meg. Régi szerelme írt rá, miszerint szerelmes belé. A Lány végre boldognak érzi magát, elkezd csevegni a fiúval. Viszont nem sokkal később kiderül, a fiú csak fogadásból poénkodott a lánnyal. Összetör... Minden lehetséges módon, ahogyan végül össze tud törni.  Szinte hallani lehet, ahogy a szíve darabokra hullik. Mégsem foglalkozik vele senki. Nem bírja tovább. Sikítnai próbál, segítséget kérni, de senki nem segítene neki. Így csak egy, kettő, három, s pattan a kés a csempén, ahogyan kiesik a lány kezéből...
Egy lánnyal kevesebb, akit bántani tudnak.

Egy szemét 15 éves srác napja:

Reggel felkel, tesz a világra. Belövi a séróját, flexel a tükör előtt az izmaival. Dicsérgeti magát, s édesanyjára nagyot köpve megy el otthonról. Az iskolába érve azonnal tettestársaihoz csapódik, s már meg is kezdik napi kiszemeltjük szívatását. Minden percben kitalál valami újabb szemétséget, amin a barátaival nagyot nevetnek. Tesz rá magasról a világra, még a tanárral is csak pofázik. Szünetben elszív egy adag cigit a mosdóban, majd mind aki jól végezte dolgát, haza indul. Úton kiszemel egy lányt, akit jókedvel, erő fölényében, megerőszakol. Elégedetnek érzi magát, szerez piát a haverjaitól, majd bebaszva haza megy. Úgy gondolja, ma is remek napja volt, így részegen bedőlve az ágyba, elalszik. Csak azért, hogy holnap folytathassa ugyanezt, egy másik áldozattal.

Nos?

Kezd ismerős lenni?

Ez itt a mi generációnk! Akik isznak, cigiznek, leköpik azt, aki életet adott nekik, megerőszakolnak ártatlan lányokat, összetörik a szívüket poénból, megvernek, leszólnak...
Akik pedig szenvednek, nem tudnak többé bízni, hinni, mosolyogni és kiontsák az életüket...

Tessék, milyen szép az élet, nem igaz?

Itt élünk! Ebben a szemétben! Itt! Ebben a kibaszott undorító világban, ahol talán akkor foglalkoznak veled pár percnél többet, ha meghaltál! Ahol csak akkor vagy valaki, ha iszol! Ahol csak akkor vagy menő, ha 1 kiló vakolat van az arcodon! Ahol lúzerség tanulni! Ahol normális az erőszak, a gúny, a bántalmazás..

Miért?

Miért kell ilyen világban élnünk?

Hogyan jutottunk idáig? Hogyan? Bőrszín alapján elítélnek, szexualitás alapján elítélnek. Nő vagy? A konyhában a helyed! Férfi vagy? Neked kell pénzt keresned!

Hát nem remek?

Utálom, hogy én is ebbe a generációba születtem. Utálom, hogy az undorító emberek élnek tovább, a gyönyörű lelkű emberek pedig feladják. Akikben virágzik az élet, egyszerűen csak elmennek, mert nem bírják. Az igazat megvallva, meg is értem őket. Borzalmas itt élni. Ebben a világban..

A lábamat csiklandozza a patak hideg vize, mire zajt hallok mögülem. Szinte megdermedek, meg sem merek mozdulni. Követtek...

-Csak én vagyok.-szólal meg mögöttem.

-Mit akarsz?-köpöm oda.

-Ne add fel! Okkal vagy itt! Okkal kell átélned ezt a sok szart! Tudom, hogy nehéz, de légy erős! Meg kell tenned!-suttogja, egyre közelebb érve hozzám.

-De olyan nehéz.-csordul ki a könnyem.

-Tudom.-simítja meg a vállamat, mire beleborzongok.

A magány...

Motajcsek Flóra

2020.06.11.
Csupán az én véleményem, tisztelet a kivételnek!❤️