Pillangóhatás

A királynőnek magát kell megmentenie...

Kiskoromban sok szerelmes filmet néztem. Mindig a happy end-re vártam a film vége felé. Ugyanis muszáj volt eljönnie. Úgy gondoltam, hogy anélkül nem is lehet vége. Úgy gondoltam, hogy mindennek csak boldog végkifejlete lehet. Úgy gondoltam, hogy nincs rossz befejezés.
Mindig arra gondoltam, hogy majd értem is eljön a szőke herceg, fehér lovon és vörös szőnyegen. Majd jön, és megment. Elvisz egy gyönyörű kastélyba, ahol feleségül vesz, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Olyan tökéletes idillekben hittem...

Ezek mellett később sokat kezdtem olvasni is. A romantikus regényeket napszámra olvastam ki, mind ott sorakoztak a polcomon. Előre elolvastam a végét, hogy biztos legyek benne, hogy a vége boldog lesz. Mindig az volt. Hatalmas mosollyal az arcomon csuktam be őket az utolsó oldalon. Arra gondolva, hogy majd velem is ez lesz ha nagyobb leszek. Majd milyen jó lesz nekem, mindig boldog leszek....

Nem is tudom pontosan, hogy ez az idill mikor is tört meg. De van egy történetem, amit biztosan köthetek hozzá:
Pontos kort nem tudok, hogy mikor történt, de még kisebb voltam. Volt egy hős szerelmem. Nagyon oda voltam érte. A barátnőim pedig nagyban bíztattak, hogy mondjam el neki. Mondták, hogy tuti én is tetszem neki. (Nem voltam csúnya lány.) Így hát az egyik nap rá szántam magamat.
Az osztályban elé álltam, és kimondtam a 8 betűs szót. Mire a képembe röhögött. Szó szerint idézem szavait: ,,Ezt te sem gondolhatod komolyan! Hiszen mindig csak olvasol, mégis minek kell neked fiú? Elvagy azokkal a vackokkal, nem? Meg amúgy is, te nem érdemelsz meg egy fiút! Nem vagy elég jó hozzám. Ahogyan senki máshoz! Bújd csak azokat a szarokat, meg várj a szőke hercegre, ami sosem jön el! Főleg nem hozzád!'' Rosszabb volt, mintha pofán vágtak volna.
Sokáig rosszul éreztem magam miatta. Nem akartam többé szerelemes lenni. Soha többé...

Jó pár évig el is voltam magamnak. Volt 1-2 hűséges barátom, akikkel pontosan elégedett voltam. Viszont ezek a szavak sosem mentek ki a fejemből.
Elkezdtem thrillereket, horrorokat, sci-fiket nézni/olvasni, amik nem mindig végződtek szépen. Rájöttem, hogy az ilyen befejezés is befejezés. Többé nem hittem a happy end-ben. Nem hittem a szőke hercegben. Sem abban, hogy valaki majd viszont fog szeretni.

Haladtam az idővel, kezdtem nagyobb lenni. Egyre több mindent éltem át. Rájöttem, hogy milyen romlott világban élünk. Sőt, hatalmas csodának számít az, ha egy életre elköteleződsz valaki mellett. Próbáltam ellenezni a szerelmet, de a lelkem mélyén tudtam. Tudtam, hogy ez az egy dolog hiányzik legjobban az életemből.
Természetesn ott voltak nekem a barátaim, meg a családom, de az nem ugyanaz. Szerettem volna egy olyan embert magam mellett, aki teljesen megbolondít. És örök hűséget fogad nekem egy örök életre. Vágytam egy ilyenre...

Később valahogyan az évek során, kialakult bennem egy érzés.. Valahogyan bele szerettem egy fiúba. Beleszerettem az éjfélig tartó beszélgetéseinkbe. Abba, hogy neki bármit elmondhattam. Abba, hogy mindig jó tanácsokkal látott el. Abba, hogy esti meséket írtam neki. Abba, hogy mindig őrültségeket műveltünk. Abba, hogy becézett. Azokba a sok felesz vagy merszezésekbe.. Azokba a mosolyokba. Azokba a szemekbe...
Viszont mire rájöttem, hogy szeretem őt, már késő volt. Eltávolodtunk egymástól. Elmaradtak a beszélgetések. Nem kerestük egymás társaságát többé. Neki lettek új, sokkal jobb barátai. Engem pedig elfelejtett. Nem állt szóba velem többé. Figyelembe sem vett...

És ekkor rájöttem. Ez fáj igazán.. Amikor valaki régen mindig ott volt melletted, viszont akkor nem becsülted igazán. Aztán mikor kilép az életedből, már hiányzik.
Minden nap boldognak látni nélkülem, szívszorító. Borzasztóan fáj.. Mégis örülök, hogy legalább ő boldog. Még ha én nem is vagyok az.

Ezek után a történetek után rájöttem, hogy nem várhatok a szerelemre. Hiszen meg kell tanulnom az nélkül élni. Még ha fáj is. Még ha szeretek is valakit. Muszáj..

Mert megtanultam valamit...

A királynőnek magát kell megmentenie..
Nem várhat a királyra...
Magának kell elszöknie...
Magának kell boldognak lennie...

-Szia!-köszön, majd leül mellém a padra. Milyen régen volt már...

-Mit keresel itt?-fordulok felé.

-Csak láttam, hogy itt vagy, szóval gondoltam köszönök.-vakarja meg zavartan a tarkóját. Figyelem, ahogyan a diákok felsóhajtva hagyják el az iskolát. Valaki boldogan lépdel ki a kapun, tudva, hogy mára letudta ezt a helyet. Mások szomorúan, tudva, hogy holnap újból vissza kell jönniük. Furcsák...

-A barátaid.-biccentek a vadul integető menők csapata felé. Furcsán tekingélnek felém. Ők sem nagyon értik a helyzetet.

-Mindjárt megyek!-kiáltja oda nekik.

-Miért nem mész?-kérdezem felhúzva a szemöldökömet.-Már köszöntél nekem.

-Gondolkodtam egy kicsit, és arra jutottam, hogy.. esetleg elmehetnénk moziba valamikor..-nyögi ki végre.-Persze csak ha van kedved.-teszi fel a kezeit védekezően.

-Hmm, még átgondolom..-válaszolom.

-Okés, akkor majd írok.-mondja végül, majd egy köszönés után elsiet.

Végül írt. Végül elmentünk moziba. Végül randiztunk. Végül össze jöttünk. Végül össze költöztünk. Végül feleségül vett. Végül gyerekeink lettek. Végül beutaztuk a világot. Végül egymás mellett öregedtünk meg. Végül happy end lett.

Ironikus, nem?

A királynő megmentette magát, de végül jött a vonzó szörny, aki magával ragadta...

Hiszen a szerelem szép dolog. Csak nem mindig a megfelelő emberbe szeretünk bele. De a szerelmet ez miatt még nem szabad utálni. Hiszen lehet, hogy még sokáig szingli leszel, de lesz majd valaki, aki elcsavarja a fejedet. Megtalálod majd, mint zsák a foltját. Mert talán nem szőke herceg lesz, de a lelkitársad. Mert már én sem hittem a csodákban. Viszont csodák csak azokkal történnek, akik hisznek bennük...

Szóval bármennyire is klisé, hiszek a happy endben. Csak kicsit néha késeti magát...

Motajcsek Flóra

Kelt: 2021.07.02.
Kitalált történet, bár a beleszeretés része igaz🥲❤️