Miért pont Sensei?! |~| Gojo Satoru x OC

💫2

Ennek a résznek az elején megrázó események vannak, csak saját felelősségre!!

...és amit ott bent láttam, azt azt hiszem soha nem fogom elfelejteni...

- A..Anya? Hazaért....ANYAA!!! - kiáltottam fel kétségbeesetten.

Nem bírtam felfogni a történteket. Anyát éppen egy átok szette darabokra, aki közben hatalmasakat nevetett fel. Anya vére borította be a padlót...már rég meghalt, valószínűleg elvérzett... A vérben álló szemei rémisztően meredtek előre. Végtagjai és a belsőszervei sem voltak már a helyükön... szétdobálva hevertek a nappaliban.

Széttörve rogytam le a padlóra... A  könnyeim akadályt nem ismerve száguldoztak ki szemeimből. Abban a pillanatban nem volt erőm futni se gondolkodni. Üres tekintettel meredtem magam elé könnyeimet folyatva. Akkor a hirtelen jött mély fájdalom miatt már nem érdekelt, hogy engem is megöl...csak ne legyek itt, csak felejtsem el az egészet örökre...

Mindenféle előzmény nélkül  lépéseket hallottam az ajtó felől. Hátrafordultam, hogy szemügyre vehessem váratlan vendégünket, viszont ő egy szempillantás alatt eltünt, és már csak az átok utolsó sikolyát lehetett hallani. A hang felé fordultam, de már csak a "látogatónkat" láttam. A könnyekkel teli szemem miatt csak homályosan sikerült szemügyre venni a nagydarab fickót, de megtudtam, hogy egy fehér hajú, magas, huszas éveiben járó férfi, fekete napszemüveggel és feketés-lilás ruhával. Közelebb jött, és leguggolt hozzám.

- Nike-chan, sajnálom...elkéstem...én...én nagyon sajnálom... - mondta szinte suttogva, miközben szorosan átölelt. Látszott rajta, hogy eléggé megviseli az előbb történtek. Nem tudtam neki mit mondani a jelenleg rajtam eluralkodott sokk miatt, pedig igazán megnyugtathattam volna, nem az ő hibája volt ez az egész. (Írói megj.: szegénynek fel se tűnt, hogy az "idegen" tudta a nevét)

Nem sokára már a rendőrség is kijött, és felhivatták velem apát. A történtek gyors elmesélése után egy 'azonnal megyek'-kel tette le a telefont. Hangján tisztán lehetett hallani, hogy sírógörccsel küzdött... A faggatásom nem tartott sokáig, mert a fehér hajú férfi mindenről beszámolt. Apa hamar ideérésére nem is gondoltam, mert egy szomszédos országban volt üzleti úton.

Egy elég szokatlan érzés fogott magába. Ez szerintem a gyász és a bosszúvágy keveréke lehetett. Igaz, eddig is utáltam az átkokat, de most még jobban gyűlöltem létezésük. Eddig nem foglalkoztam velük, ha láttam is egyet csak úgy tettem, mintha nem is vettem volna észre. De most, most éreztem, hogy végre tenni akarok valamit ellenük! Egyetlen egyet se akarok szabadlábon látni! Mindet ki akarom irtani!!!

Szememmel a fehér hajú férfit kerestem, még beszélni szerettem volna vele. Ahogy megláttam rohanni kezdtem felé.
- Hé, állj meg egy pillanatra! - kiabáltam két levegővétel között. Meglepetten fordult hátra, és mikor meglátott egy fokkal szomorúbb kifejezést vett fel az arcára.
- Mit szeretnél? - kérdezte egy kicsit félve.
Összeszedve a gondolataimat megszültem a válaszomat.
- Én...én is jujutsu sámánná fogok válni! -  jelentettem ki tőlem szokatlan határozottsággal.
- Tudod mivel jár a sámánok élete, igaz? A nagy részük megbánással hal meg, nem mellesleg elég veszélyes egy kislány számára. - próbált lebeszélni. Várj, kislány?? Komolyan lekislányozott?! Ez az egyik dolog a kevés közül, amit igazán utálok ha az orrom alá dörgölik! Tisztában vagyok vele én is, hogy még nem vagyok annyira idős mint például egy fiatal felnőtt (pedig sokszor kívánom, hogy bárcsak két-három évvel hamarabb születtem volna), de akkor is, kislány?! Ez egy kicsit megsértett...
- Egyrészt igen, tudom milyen a sámánok élete, Anya már régebben elrettentett tőle, viszont nem akarom, hogy más is elveszítsen egy vagy akár több számára fontos személyt...küzdeni akarok, és átkokat ölni! - néztem a végén határozottan a szemébe (amit igazából nem láttam a napszemüvegétől). - Másrészt, pedig nem vagyok kislány! - itt már egy kicsit mérgesen néztem rá.
- Hát jólvan, döntöttél. Akkor majd találkozunk az iskolában ~kislány! - hangsúlyozta ki az utolsó szót, majd sietősen a kocsija (valószínűleg az övé) felé indult. Ez a csávó már most kikészít! Mi lesz velem, ha ezzel kell egy iskolában tartózkodnom?!
- Jólvan, akkor majd ott talcsi, ~budikefe fejű! - intéztem utána a most kitalált viszzaszólásom, ami viszonylag gyenge, de pont illik a kusza hajkoronájára.

Amíg vele beszéltem egy pillanatra elfelejtettem a mindent...Sőt még egy kicsit meg is nyugodtam!Fura egy ember...  Csak pár mondatot váltottunk, mégis valamelyest hatással volt rám. Nagyon ismerős ez a fehér haj, de nem tudom, hogy honnan...