Miért pont Sensei?! |~| Gojo Satoru x OC

💫4

...Tényleg ő az...? Tényleg ő az, akivel három évvel ezelőtt találkoztam? Kétségtelen! Ő az. Szóval tényleg találkozunk az iskolában! Vajon emlékszik még erre? Vagy egyáltalán rám emlékszik? Kicsikét kínos lenne ha nem... Ideért! Mit is kéne monda...

- Jó reggelt! - köszönt rám egy nagy mosoly kíséretében.
-J..Jó reggelt...Sensei? - viszonoztam üdvözletét bátortalanul.
- Igen! Örülök a találkozásnak! Gojo Satoru vagyok!
- Én is örülök a találkozásnak, Yoyoshi Nike vagyok.
- Jólvan Nike-chan, elvezetlek a kollégiumba! Add ide a bőröndöt, viszem én! - mondta még mindig mosolyogva. Nagyon szórakozott ez a tanár! És még le chanozott!
Odaadtam neki, oldalra nézett, majd folytatta a sétát. Egy pillanatra, de sikerült észrevennem a szomorú arcát. Egy pár perc múlva megszakította a közénk beállt csöndet. Tudtam, hogy mit akar mondani, ezért már cselekedtem is.

- Nike, én nagyon saj... - elé álltam, kezeimmel megfogtam a két felkarát, és határozottan a szemébe néztem.
- Sensei, nem az ön hibája anyám halála, érti? Nem haragszom önre, mert nem az ön hibája! Csak egy baleset volt!
- De..
- Semmi de Sensei! Anya sámán volt régen, csak az átok túl erős volt...
- Édesanyád szörnyethalt, mert nem értem oda időben...
- Nem, nem szörnyethalt! Szerinte miért nem sérült meg más is aznap? A többi lakost védte! Emiatt is nagyon büszke vagyok rá! Amúgy meg abba belegondolt, hogy mennyi embert mentett meg? Ha el sem jött volna, akkor sok ember áldozatul esett volna! Köszönöm, hogy megmentett minket! - elengedtem a kezét, és rámosolygtam.
- Ez a dolgom... - mondta oldalra nézve egy kis pírrel az arcán. Elpirult?! - Köszönöm - visszanézett rám, és halványan elmosolyodott.
- Csak az igazat mondtam. - viszonoztam a mosolyt.
- Régen is mindig megvigasztaltál!
- Régen?...Mi...Micsoda?! - csak ennyi csúszott ki a számon. Akkor ezért volt annyira ismerős Sensei! Csak még mindig nem esett le, hogy honnan!
- 13 évvel ezelőtt a Mamád volt a tanárom. Mindig mesélte, hogy milyen aranyos unokája van, és hogy egyszer jöjjek el. Egynap elhozott magával, és igaz volt. Nagyon aranyos volt, hogy már egyből ragaszkodtál hozzám! Egész nyáron nyaggattál, hogy jöjjek megint, persze szívesen jöttem. De mikor elsős lettél, már nem találkoztunk többet. Egy kicsit megbántott, hogy nem emlékeztél rám... - már mindenre emlékszem!

🌟Visszaemlékezés:

✨ Nike szemszöge: (az 5 éves)

Nagyi azt mondta, hogy ma vendégünk lesz! Már nagyon várom! Ketten egy kicsikét unalmas bújócskázni meg fogócskázni. Remélem lesz majd kedve rajzolni! Itt vannak!!
- Sziasztok!
- Szia drágám, ő itt a diákom! - mondta Mama egy nyájas mosoly kíséretében a fiúra mutatva.
- Szia! Gojo Satoru vagyok! Sensei sokszor mondogatta, hogy jöjjek el, szóval itt vagyok.
- Én Yoyoshi Nike vagyok! Szeretek rajzolni, fogócskázni, kártyázni, babázni, bújócskázni...meg...meg nagyon szeretek hintázni!! - közöltem vele az ujjaimon mutogatva. A fehér hajú fiú nagyot mosolygott ezen, pedig nem is mondtam semmi vicceset...furi. - Mihez lenne kedved? Én rajzolni szeretnék!!
- Elég béna vagyok benne, ne remélj sokat.
- Akkor gyere! - ragadtam meg a kezét - Megtanítalak! Vannak új ceruzáim egy csomó színben! - leültünk egymás mellé a már kikészített rajzfelszerelésemhez. Elkezdtük az alkotást.
- Mit rajzolsz Nike-chan? - érdeklődött, de sikertelenül.
- Majd meglátod! Leveszed a szemüveget? Így nem tudom lerajzolni a szemedet.
- Hát azt nem nagyon szeretném... - szomorkássá változott az eddigi boldog feje.
- Miért? Érzékeny a szemed a fényre? - nevetésben tört ki. Már megint mi olyan vicces? Nem értem a nagyokat...
- Nem, nem érzékeny a fényre, csak nem szeretem őket...
- Miért?
- Olyan irritálóan világító színe van.
- Váó, a szemed tud világítani?
- Valami olyasmi...
- Megmutatod? Légyszi! - már csillogtak a szemeim a kíváncsiságtól.
- Megmutathatom... - levette a napszemüvegét, és elém tárultak a kék szemei.
- Satoru...
- Igen?
- Te nagyon buta vagy! - értetlenül nézett rám - Gyönyörű szemeid vannak! Ilyen szépet még sosem láttam!!
- T...tényleg? - kérdezte bátortalanul.
- Igen! De ne félj, letudom rajzolni! - és már megint nevetett. De legalább már nem olyan szomorú, mint az előbb.
- Azért tartod irritálónak a szemeidet, mert valamilyen féleszű kicsúfolta?
- Igen...Sokan mondják nap mint nap, hogy undorító meg ronda...azóta nem szeretem a szemeim, ezért hordok napszemüveget.
- Szerintem csak irigyek, mert nekik nem olyan szép a szemük. Hogy hívják őket? Megyek és beszélek velük! Nem bánthatja senki se az új barátomat! - felálltam az asztaltól, és már indultam felvenni a cipőmet, mikor a mögöttem lévő megintcsak egy jóízű nevetésben tört ki.
- Köszönöm Nike-chan! Felvidítottál! De ne menj sehova! Hála neked, elhatároztam magam, a talpamra állok és jól beolvasok majd nekik! - válaszképp bólintottam egyet, és visszaültünk folytatni az abbahagyott műveket. Egy kis idő után megszólaltam.
- Satoru...
- Hm?
- Szeretek veled rajzolni!
- Ó..öhm...én is! - meglephette az előbbi kijelentésem.

[...]

- Ó, már késő van! Mennem kell haza! - mondta Satoru a faliórát skubizva.
- Értem... - mondtam szomorúan.
- Nike-chan, ne lógasd az orrod! Jövök még szívesen máskor is, ha nem zavarok. - a mondata végén a Nagyira nézett, aki mondta neki, hogy nem véletlen mondogatta, hogy jöjjön el.
- Viszlát Sensei! Szia Nike-chan!
- Szia Satoru! - köszöntem el tőle, miközben megöleltem. Ő is próbált visszaölelni, de a keze csak a vállamig jutott el...hát mit ne mondjak, elég alacsony voltam, a köldökéig értem.

🌟Visszaemlékezés vége

- Elnézést kérek... Nincs mentségem... Valahogy kiengesztelhetem? - tettem fel a kérdést még mindig szégyenkezve.
- Hmmm... - gondolkodott - Igen! Hagyd abba a magázást! Nem vagyok olyan öreg, csak 28 vagyok...
- Rendben! - egyáltalán nem erre számítottam!
- És teljesen felejtve lenne az ügy, ha a számod is megadnád! - erre se számítottam! De mivel nem egy idegen (mint ahogy az most számomra tisztázódott),  gondoltam nyugodtan megadom neki.

Csendesen folytattuk tovább az utat a kollégiumba, míg pár perc múlva még nem szólaltam.
- A többiekről nem tudok semmit, tudnál nekem mesélni róluk valamit?
- Igen, persze. Két osztálytársad lesz, Fushiguro Megumi és Kugisaki Nobara. Velük ma nem tudol találkozni. Nobara holnap jön, Megumit meg küldetésre küldtem. Sukuna ujjáért küldtem el. Veszélyes, de nem lesz baja, van tehetsége, de még nem vette észre.
- Köszönöm! - válaszul csak bólintott, és folytatta az önfeledt vigyorgást.
- Sensei, nem fáj a szád a sok mosolygástól? - tettem fel meggondolatlanul a hülye kérdésem. Rám nézett, és már egyből beszédhez nyitotta a száját.
- Nike-chan! Vigyá.. - és sikerült hozni a formámat, nekimentem egy oszlopnak! Meglepődve és egy 'áu' kíséretében léptem hátra egyet. Sensei eleinte visszafogott, de utána kiengedett hatalmas nevetésétől zengett az egész ucta!
- Elég lesz már Sensei! Hagyd abba a nevetést! - szóltam rá egy csepp sértődéssel és pírral az arcomon, de már én is nevettem vele magamon. Végre boldog!
- Nike-chan - kezdte el mondanivalóját még mindig nevetve - megérkeztünk! Kiderült, hogy a suli előtti villanyoszlopnak mentem neki...istenem, olyan szerencsétlen vagyok!
- Nagyon szép hely! - ámélkodtam a látványban.
- A kollégium innen jobbra lesz, gyere! - mondta, és végre leállt a nevetéssel. A kollégium is felülmúlta az elvárásaimat! Egy lepukkant, koszos és régi épületet képzeltem el, ennek ellenére egész rendbe volt. Felkisért a második emeletre.
- Ez lesz a te szobád mostantól! - nyújtotta át nekem a kulcsaimat. - Egyébként, szomszédok leszünk! Na akkor mára ennyi lenne, szia! - mondta egy integetéssel, majd még mielőtt bármit is kérdezhettem volna az itteni életről, bevonult a szomszédos szobába.

Kinyitottam az új lakhelyem ajtaját. Egy kisebb folyosó után balra egy fürdőszoba helyezkedett el. Jobbra egy nagyobb ruhásszekrény volt, azután egy kétszemélyes kanapé. A fürdő utáni bal oldalon még a "konyha" (nehezen nevezhető annak) volt és azután a sarokan egy egyszemélyes ágy. A szoba vége (az ajtóból nézve) kétoldalt a mennyezettől a padlóig érő, hatalmas ablakokban, és a közte lévő üveges tolóajtóban végződött. Az ablakok szélén nagy függönyök lógtak. A tolóajtó mögött egy erkély volt, azon volt egy kisebb asztal és két szék. A konyha szerű helynél még volt egy asztal három székkel. Az ágy mellett egy kis éjjeli szekrény foglalt helyet. A kanapé előtt, a szoba közepén pedig egy aranyos dohányzóasztal volt, rajta pedig egy néhány lapból álló kis füzet, amit közelebbről is szemügyre vettem.

'Kollégiumi szabályok' ....nem rongálunk...nem fúrunk a falba...tilos az állattartás... bla bla bla...a szokásos rizsa.

A szoba a tisztítószertől szaglott, biztos nem rég lett takarítva. Mínusz egy feladat, már csak a kipakolás maradt. Mivel Sensei azt mondta, hogy mára ennyi, ezért a mai programom a környék felfedezése lett.