Miért pont Sensei?! |~| Gojo Satoru x OC

💫3

...Fura egy ember... Csak pár mondatot váltottunk, mégis valamelyest hatással volt rám.

"Búcsúzásunk" után visszamentem a rendőrökhöz. A házunkból elvitték anyát és feltakarítottak. Megvárták velem azt a néhány órát amíg apa ide nem ért. Próbáltak velem beszélgetni, hogy eltereljék a gondolataimat, de egy idő után belátták, hogy nekem most arra van szükségem, hogy magamban lerendezzem a történteket. Mikor Apa ideért mégegyszer beszámoltunk neki a történtekről. Mind a ketten újra sírni kezdtünk...

3 évvel később...

- Nike-chan leveled jött az iskolától! - kiáltott be a házba Nagyi a levelem lengetve.
- Micsoda, tényleg?! Későbbre ígérték. - mondtam, miközben futottam le az emeletről Mama felé.
- Na, igyekezz már! - türelmetlenkedett Mama.

Félve, de kinyitottam a levelet. Gyorsan végigvezettem a szemem a sorok közt. A levél aljára értem. Egyszerre voltam boldog és szomorú is. Felvettek. Az előbbi kis boldogságom a felvételem miatt volt, a szomorúságom pedig azért volt, mert most az egyszer nem tartottam be Anya kérését. Nem szerette volna, hogy Jujutsu sámán legyek. Ő az volt régen, de a sok borzalom miatt ami vele jár, feladta a sámánlétet, megházasodott és világra hozott engem. A bűntudattal teli gondolataimból Mami hangja szabadított ki.

- Mit ír? Felvettek vagy nem?
- Felvettek. - válaszoltam halkan, egy kis szomorúsággal az arcomon.
- Hát akkor miért nem örülsz? Ezt szeretted volna, nem? Ezért edzettél kitartóan három hosszú évet! Hol a mosoly, kincsem? - mondta a lágy hangján, a végén mosolyogva.
- Az igazat megvallva, örülök, hogy a hosszú  munkánk sikeres lett, viszont Anya nem  szerette volna, hogy arra az útra térjek, mint ő régen. És ez bűntudatot kelt bennem.
- Ó, Nike drágám, emiatt ne aggódj! Gondolj arra, hogy annak tényleg örül édesanyád, hogy a jó cél érdekében hoztad meg egyedül ezt a nehéz döntést! Tudtad, hogy mi fog rád várni, mégis emellett maradtál. Meg hát a sámánná válásoddal a családunk hírnevét viszed tovább. Erre is biztosan büszke lenne Anyukád! - nyugtatott le Mama. Egy mosollyal  és egy öleléssel köszöntem meg neki nyugtató szavait

Március eleje volt. Természetesen a Jujutsu Szakközépbe csak szeptembertől mehetek, addig is folytattuk az edzésemet. Mama régebben a Jujutsu Szakközépbe tanított, így tapasztalt edzőm volt. A családunk szinte összes technikáját elsajátítottam tőle. Még néhány újat is "feltaláltam". Azért nem jelentkeztem már 3 évvel ezelőtt, mert akkor még semmit se tudtam az átkokról, átokerőről és az átoktechnikákról. Valamilyen alappal akartam oda menni, hogy aztán még tovább tudjak fejlődni, és több tapasztalatot tudjak szerezni.

✨Gojo szemszöge:

- Tessék Gojo, itt vannak az adatlapok a leendő diákjaidról. - mondta az igazgató a lapokat átnyújtva, majd otthagyott. Igen, tanár lettem. Erre készültem eddig. Na lássuk... Kugisaki Nobara... Fushiguro Megumi... és Nike-chan! Tényleg megcsinálta! Örülök neki. És pont az én diákom lesz! Remélem azért mostmár felismer...nem úgy tűnt 3 éve, hogy emlékszik rám...

Jó pár hónappal később, augusztus 31.-én...

Már néhány hete ugyanazt álmodom. Azt, amikor elkéstem, és Nike-chan anyját nem tudtam megmenteni. A Nike arca elég homályos, de a rémálom végén mindig az üres, érzelem mentes és széttört tekintetével találom szembe magam. Azóta utálom magam, hogy elkéstem. Tudtam, hogy mit érzett akkor. Én is ezt éreztem, amikor az én családommal történt ugyanez. Szegény lány nem ezt érdemelte volna. Akkor azért húztam el gyorsan, mert nem bírtam nézni azt a tekintetet. Magamra ismertem benne. Borzalmas vagyok. Aznap részegettem le életemben elsőnek. Tudtam, hogy ezzel nem fog semmi se változni, de akkor nagyon kívántam az alkoholt. Eléggé meglepett, mikor Nike ahelyett, hogy tovább gyászolna és félne az átkoktól, elém állt, és határozott tekintettel kimondta azt, amire a leginkább nem számítottam volna. Próbáltam lebeszélni, de azokat a lángokat a szeméből nem lehet kioltani.

✨Nike szemszöge: (szept.1)

Végre eljött ez a nap is! Ma kezdem meg tanulmányaimat a Jujutsu Szakközépbe! Nagyon izgulok, Mama percenként ellenőrzi, hogy jól vagyok-e még, hogy nem-e hánytam már el magam, vagy hogy nem fekszem már a padlón ájultan. Alig aludtam az este pár óránál többet. Mindig is ilyen voltam a számomra nagy események előtt.

Felvettem a személyre szabott egyenruhámat. A felső úgy nézett ki, mint egy hosszúújjú haspóló, amit a bal oldalán lehet begombolni 4 gombbal, alatta egy egyszerű fekete atléta volt. Az alsó ruházatom pedig egy térdig érő szoknyából, fekete nejlonharisnyából és egy fekete sportcipőből állt.

[...]

A megbeszélt helyen, az állomáson a bőröndöm társaságában vártam a leendő tanáromat. Elég szokatlan számomra, hogy a tanár jön el a diákért, és nem a diák megy a tanárhoz (úgy értem a suliba a tanárhoz). Róla csak annyit tudtam, hogy Gojo Satorunak hívják, és egy elég erős sámánnak számít. Külsejéről semmit se tudtam, ezért eléggé kellemetlenül éreztem magam a sok idegen között, mert hát nem tudtam kire várok. Gondolatban próbáltam nyugtatni magam, hogy a nem teljesen egyen egyenruhámról majd felismer.

Körülbelül tíz perc várakozás után láttam egy enyémhez hasonló ruhában lévő fickót, aki nagyon keresett valakit, valószínűleg engem. Mivel nem tudtam pontosan, hogy tényleg én lennék-e a keresett személy, ezért csak ott áltam egy helyben, és folytattam az ismerős idegen bámulását. Háttal állt, így nehezemre esett a beazonosítása. Fehér, égbe meredő haja volt, magassága pedig felért volna egy Eiffel toronnyal. Talán azért mert már szemeimmel lyukat égettem a hátába, vagy csak teljesen véletlen, de hirtelen megfordult. Ahogy észrevett eleresztett egy mosolyt, és felém kezdett sétálni (bár ebben a nagy tömeg nem igazán segítette). Szemeit egy szemfedő takarta el. Arca szórakozott volt. Lehet hogy kedves lesz? De jó lenne! Nem nem nem, várjunk csak...ez...- Ez nem lehet igaz! - motyogtam magam elé - Tényleg ő az...?