A Maximoff lány és a Főnix Rendje (Harry Potter ff.) /BEFEJEZETT/

1. fejezet

Az augusztusi hajnaloknál nem létezik szebb dolog. - gondolkodtam a szobám ablakában ülve, miközben a napfelkeltét néztem.

Kevesebb mint egy hét múlva kezdődik az iskola, nem értem, hogy Apa hol késhet már. Egy hete azt írta, hogy hamarosan érkezik, de még most sincs sehol. Kezdek aggódni.

A nap már félig feljött, így az idáig se igazán hűvös levegő elkezdett lassan felmelegedni. A házunk körül elterülő rét pedig arany színbe burkolózott.

Egyszer csak valami furcsa alakot láttam meg a távolban, aki a házunk felé igyekezett.

Ahogy közelebb ért, látni lehetett, hogy valószínűleg egy kutya.

Az állat gyors léptekkel haladt a ház felé, egészen addig, amíg ki nem szúrt engem az ablakban.

A fekete, bozontos kutya hirtelen megtorpant, majd boldog ugatásba kezdett. Ugrált, mint aki megveszett, majd a bejárati ajtóhoz rohant és kaparni kezdte azt.

Egyből sejtettem, hogy az bizony nem egy közönséges kutya, és lesiettem a földszintre, hogy kinyissam az ajtót.

- Mi ez a hang? - lépett ki Anyukám a konyhából.

- Apa megérkezett! - kiabáltam, majd Anya is utánam sietett.

A bejárathoz érve szinte feltéptem az ajtót, ami előtt Apám már emberi alakban várta, hogy beengedjem.

- Apa! - ugrottam a nyakába.

- Cora, Kislányom, úgy hiányoztál!  - ölelt meg szorosan.

- Nekem is nagyon hiányoztál! - engedtem el, hogy be tudjon jönni a házba.

Ahogy belépett az ajtón, és meglátta Anyát, egyből lefagyott, de láthatóan nem csak ő.

- Wanda. - szólalt meg Apám pár perc néma csend után.

- Sirius. - nézett Anyám is mereven.

Nagyon úgy tűnt, hogy nem tudják, hogy mit mondjanak a másiknak, ami nem is olyan meglepő, tekintve, hogy nagyon régen látták egymást utoljára.

- Wanda... én... nagyon sajnálom. Sajnálom, hogy elmentem aznap éjjel, sajnálom, hogy itt hagytalak titeket, sajnálom, hogy nem voltam melletted amikor szükséged lett volna rám, sajnálom, hogy egyedül kellett felnevelned Corát, mindent nagyon sajnálok. Meg tudsz nekem bocsátani? - nézett könyörgő, szinte könnyes szemekkel Apám, miközben Anyám elé lépett.

- Persze, hogy megbocsátok te bolond! - nevetett sírva Anyám.

Apának több se kellett, gyors léptekkel szelte át a köztük lévő távolságot, majd megcsókolta Anyát.

Ez az egész olyan romantikus volt, mintha csak egy filmbeli jelenetet láttam volna, de ez a valóság volt.

- Felmegyek a szobámba, beszélgessetek csak nyugodtan. - mondtam mosolyogva, majd felsiettem az emeletre.

14 éve nem látták egymást, kell nekik egy kis idő, mire mindent meg tudnak beszélni.

Délután egy óra körül valaki bekopogott a szobámba.

- Gyere! - kiabáltam, mire Apa lépett be az ajtón.

- Anyád üzeni, hogy gyere le enni. - mondta, miközben körbe nézett a szobámban.

- Okés. - indultam le - Te nem jössz?

- De, én is mindjárt megyek. - nézte az asztalomon lévő könyveket.

Ebéd után a nappaliban ültünk le egy kicsit beszélgetni.

- Cora, feltűnt nekem valami furcsaság, amikor a szobádban voltam. Az egyik könyvre rá volt írva a neved, de miért azt írtad rá, hogy Astrina? - kérdezte Apám.