Barátságunk fogságában

● Lap 3 ●

𝙲𝚑𝚊𝚛𝚕𝚎𝚜

𝟸𝟶𝟸𝟹. 𝟶𝟺. 𝟷5.

Szombat reggel nagy reményekkel keltem ki az ágyból. Szerettem és éreztem az Imolai pályát, nagy esélyem volt a pole-ra. A tegnapi 2 edzés közül a délutánit megnyertem, ráadásul majd' fél másodpercet vertem a második helyeztett Georgera. Reggelinél megláttam Stepf mosolygós-gondterhelt arcát az egyik asztalnál, és miután a tányéromra szedtem egy adag tojásrántottát, leültem a lány mellé, aki láthatóan nagyon koncentrált, hiszen észre sem vett. Valamit vészesen gyorsan pötyögött a laptopján, én pedig az ujjaimat összekulcsolva vártam, hogy rám emelje gyönyörű, kékes-zöld tekintetét. Mivel ez 2 percen belül sem következett be, nekiláttam az étkezésnek. Ahogy meghallotta az evőeszközök hangját, nagyot ugrott ilyedtében, és megilletődve nézett rám. Halkan felnevettem a grimaszán, majd óvatosan a kézfejére tettem a sajátom.

-Csak én vagyok – nevettem továbbra is, mire kikapta ujjait az enyémek közül.

-Kurva vicces, Leclerc – duzzogott, de másodpercekkel később ő is elkuncogta magát. Jóformán fetrengtünk a nevetéstől, és hosszú idő óta nem érdekelt, hogy ki lát, vagy kinek mi lesz a véleménye rólam. Csak nevettem a szőkés lány mellett, és jól éreztem magam.

Egy órával később indultunk el a pályára, és az üres utcákon versenyeztünk az olasz lánnyal.

Az időmérő elfogadhatóra sikeresett, Mickkel egy 2-3-at hoztunk össze az én javamra, előttünk kivételesen George végzett a Mercedesben, ami igen ritka jelenet mostanában. Kiszállva az autóból Andrea ideges arcával találtam szembe magam, aki a csuklómat megragadva kezdett el kivonszolni a boxból. Végig mentünk a hátsó folyosókon, és mire kiértünk a paddockba, éreztem az edzőm szorításán, hogy valami nagyon nem oké. Az edzőm szinte rángatott fel a lépcsőn, majd be a szobámba. Belépve 2 ideges, és egy tehetetlen személy képe tárult elém: Enzo egy felnyitott laptop előtt ült, nekem háttal, Stepf telefonját a füléhez emelve, megfeszülve állt, Artur pedig a telefonját nyomkodta. A pillanatnyi csend hamar eltűnt, Andrea bezárta az ajtót, Stepfania pedig nagy levegőt véve szólt bele a telefonjába.

- Charlotte, s'il te plaît. Si je veux te l'enlever, et juste pour te faire savoir que ce n'est pas vrai, je le ferais! - mondta félhangosan, ám annál feszültebben.
Egyre kevésbé értettem, mi történik, a szemeim pedig akaratlanul is Lorenzo taptopjának képernyőjére siklottak. Egy cikk volt megnyitva, a borítókép Stepf és én voltunk ma reggel, így pedig azonnal megértettem a helyzetet. Nagy léptekkel indultam az olasz lány felé. Az egyik kezemmel óvatosan átkaroltam, a másikkal pedig kihúztam a kezéből a telefonját.
- Cha, itt Charles - szóltam sóhajtva a készülékbe, miközben a lány hátán végighúztam a karom, ő pedig a fejét a mellkasomnak döntötte.

- Charles, mi történik? - kérdezte sírva. Csodás.

- Charlotte, nincs semmi, nemes egyszerűséggel együtt reggeliztem Stepfaniaval, ennyi. Te is tudod, milyenek az újságírók! - próbáltam megnyugtatni. Utáltam, ha sír.

- Sajnálom Charles, csak nagyon megijedtem, hogy elveszítelek! Nagyon szeretlek! - vett nagy levegőt.

- Én is. Bocsáss meg, most mennem kell, majd később beszélünk. Szia! - válaszát meg sem várva nyomtam ki, majd nagy levegőt véve adtam vissza a tulajdonosának - Had találjam ki, valamelyik csodás újság kitalálta, hogy együtt vagyunk - szólaltam meg halkan.

- Jól gondolod - lépett el tőlem Stepf, és sietősen kifelé indult - Gyerünk interjúzni, aztán repostold Charlotte bejegyzését a napjából! - nyitotta ki az ajtót, majd be is csukta maga után. Kelletlenül indultam el, ezek után kinek lenne kedve egy másfél órás média diskurzushoz?