A halál angyala (HyunLix)

Prológus

A cellámban ültem összekuporodva. Bármikor lehunyom a szemem, előtörnek az emlékek. Olyan, mintha most történt volna, pedig már kétszáz év is eltelt. Mardos a bűntudat, amiért nem tudtam őt megmenteni, pedig megígértem hogy mindig mellette leszek. A tudat, hogy kudarcot vallottam, rosszabb mint bármilyen büntetés. Az lenne a feladatom, hogy megmentsem az emberek lelkét, de pont azét nem sikerült, akit a világon mindennél jobban szerettem. Az őrangyala voltam, de az utolsó óráiban magára hagytam, mert nem bírtam végignézni, ahogy arról a magas szikláról a mélybe veti magát és keserves kínok között távozik a földről. A lelke az emberi világban maradt, mert nem voltam ott, hogy magammal vigyem. Az én szenvedésem meg sem közelíti az övét. Sosem lelhet békére, mert nem mindenkinek jár a második esély.

Egy újabb pocsék nap vette kezdetét, amikor megszólalt az ébresztőm idegesítő hangja, ami azt jelentette hogy még élek, bár hogy minek azt én sem tudom. Előző életemben nagyon rossz ember lehettem, ha ezt érdemlem.

– Kelj fel te rohadt kis buzi! -vágott rá az ajtómra ököllel Minho, aminek a hangjára összerezzentem félelmemben – Remélem nem felejtetted el, hogy az iskolában nem ismerjük egymást.

– Tudom, nem felejtettem el -tártam ki az ajtómat, de nem mertem a szemébe nézni, ezért csak a földet pásztáztam lehajtott fejjel.

– Nagyon helyes -mondta, majd sarkon fordult és eltűnt a szobájában.

Egy reszketeg sóhaj hagyta el ajkaimat. Ezt most megúsztam. Remélem idén nem én leszek az akit kipécéznek és halálra szekálnak. Elég volt három év, a negyediket és egyben utolsót szeretném nyugiban átvészelni.

Nem mintha az eddigi tizenhét évem móka és kacagás lett volna. Mindig is Minho volt a kedvenc, de amióta anya meghalt, azóta minden egyre rosszabb. Úgy érzem a világ összeesküdött ellenem, ám legnagyobb bánatomra, vagyok olyan naiv hogy elhiszem, hogy egyszer lehet jobb az életem. Hogy egyszer megszűnik ez a szenvedés és végre valahára szeretni fog engem valaki.

Felejtsük is el. Ezek hiú ábrándok, hiszen ki tudna szeretni egy ilyen nyomorult lelket mint amilyen én is vagyok. Én már annyival is megelégednék, ha lenne egy személy aki nem bánt folyton, hanem csak elsétál mellettem anélkül, hogy fellökne, vagy ocsmány szavakkal illet engem. Én senkinek sem ártottam, az egyetlen bűnöm, hogy még élek, mart túl gyáva vagyok az öngyilkossághoz.