A halál angyala (HyunLix)

1. Véletlen

Kivágódott a cellám ajtaja és nagy hévvel lépett be rajta Chan. A szokásos jókedvét most átvette az idegesség, ezért is ijedtem meg tőle egy kicsit.

– Visszamész a földre -jelentette ki.

– Nem! -vágtam rá azonnal. Még egyszer nem tudnám végigcsinálni, hogy utána ismét kudarcot valljak.

– Hyunjin ez nem kérés volt, hanem parancs. Ez a te második esélyed. Ha sikerrel jársz, akkor visszakapod a szárnyadat, amit alapból le sem kellet volna vágnod -ingatta a fejét csalódottan.

– Azért vágtam le, mert éreznem kellet a fájdalmat -sóhajtottam.

– Egyszerűen csak hülye vagy -mosolyodott el.

– Tudod hogy mennyire szerettem és még is hagytam meghalni. Nem is az bánt hogy meghalt, hanem hogy a lelkét nem tudtam magammal hozni. Így esélyem sem volt arra, hogy itt együtt legyünk -gördült le egy könnycsepp az arcomon és a tenyerembe temettem az arcom. Gyenge vagyok.

– Jinnie, ez már kétszáz éve történt. Tovább kellene lépned, mert rengeteg ember van akinek szüksége van a segítségedre -ölelt magához.

– De meg kell értened, hogy ez mennyire nehéz. Neked jó, mert Jeongint itt ismerted meg és nem a földön, de az én szerelmem halandó volt -zokogtam fel keservesen a mondatom végére. Mindennél jobban szerettem őt. Imádtam azokat a gyönyörű barna szemeit, a csillagos égboltra emlékeztető szeplőit és a tökéletes lényét. Olyan kedves és szeretet teljes volt mindenkivel, mégis mindenki bántotta őt. Imádtam vele lenni és megígértem neki, hogy a végsőkig kitartok mellette. Hazug vagyok és a pokol legmélyebb bugyraiban kellene szenvednem. Nem érdemlem meg a második esélyt.

– Fejezd ezt be Hyunjin és egyezzünk meg -tolt el magától és letörölgette a könnyeimet – Van egy fiú, akinek nagy szüksége van rád. Csak is rád -mosolygott sejtelmesen.

– Bárki más jobban megfelelne erre a feladatra. Miért pont én kellek? Egy csődtömeg vagyok -hajtottam le a fejem.

– Hidd el, hogy tudom hogy rád van szüksége. Szóval az ajánlatom. Menj le a földre és győződj meg róla magad, ha tévedek, akkor innentől kezdve békén hagylak és felőlem itt rohadhatsz meg az idők végezetéig.

– Rendben, de tudom hogy nekem van igazam -mondtam magabiztosan.

– Hidd csak ezt -veregette meg a vállam, majd felállt és az ajtóból visszanézve még hozzátette – Reggel indulsz és Hyunjin, ne szúrd el még egyszer.

– Kösz a bíztatást -forgattam a szemem.

*Felix*

A tökéletes reggeli ébresztőm után, már nem találkoztam Minhoval. Késésben voltam, ezért gyorsan a fürdőbe rohantam és arcot mostam. Nem akartam lekésni a buszt, ezért most kivételesen nem raktam fel alapozót, amit nagyon meg fogok bánni, de nincs aki elvigyen iskolába. Felkaptam a táskám és a sapkám amit jó mélyen az arcomba húztam, nehogy valaki felismerjen az úton. A kellemes őszi idő simogatta a bőröm. Bedugtam a fülesem és maxra tekerve a hangerőt indultam útnak.

Nagyon elbambultam és a figyelmetlenségemnek köszönhetően, leléptem az útra. Két erős kar ragadta meg a derekam és húzott vissza a biztonságot nyújtó járdára. Az ismeretlen férfi mellkasa a hátamnak préselődött, míg a két keze a hasamon volt összekulcsolva. A szívem ezerrel dobogott, amikor a hatalmas kamion elszáguldott előttünk. Pont ott ahol egy pillanattal ezelőtt még én álltam. Remegve rántottam ki a fülemből a fülhallgatót.

– Köszönöm -dadogtam, de nem bírtam megmozdulni.

– Nincs mit -mondta majd megfordított. Lehajtottam a fejem, mert nem akartam a szemébe nézni – Nézz rám kérlek -nyúlt az állam alá és megemelte a fejem. A gyönyörű mosolya azonnal lehervadt, amint megpillantotta az arcomat. Úgy nézett rám mint aki szellemet lát – Yongbok? -motyogta nagyon halkan.