A halál angyala (HyunLix)

6. Démonok

Talán nem hazudok ha azt mondom, hogy ilyen jól még sosem aludtam. A reggeli napfény kiégette a retinámat, ami máskor kifejezetten idegesített volna, de nem akkor reggel. Mosolyogva fordítottam a fejem oldalra, oda ahol Hyunjin aludt békésen. Bőre úgy ragyogott, mint a legszebb kristály. Haja ezüstösen csillogott, pedig meg mernék rá esküdni, hogy tegnap este még szőke volt. Annyira gyönyörű és tiszta volt és én meg akartam érinteni. Kinyújtottam felé a kezem, azonban ébredezni kezdett. Lassan nyitogatni kezdte pilláit. Ahogy rám nézett a lélegzetem is elakadt. Szemei gyönyörű kék színben pompáztak. A szó minden értelmében angyali volt.

– Aludj még -suttogta, majd egy csókot lehelt a homlokomra.

A szemhéjam elnehezedett és ismét az álmok földjére léptem. Vagy az is lehet hogy az előbbi is pusztán egy kép, amelyet az élénk fantáziám festett le és mutatott valóságosnak. Nem tudom, mindenesetre amit láttam, vagy álmodtam azt sose szeretném elfelejteni.

Az ébresztőm hangja zökkentett ki a sötétségből amelybe csöppentem. Hyunjin nem volt mellettem. Akkor jelent meg, amikor felültem az ágyban. A fürdőből lépett ki immáron felöltözve. Semmi nyoma nem volt annak amit reggel láttam, viszont annyira valóságos volt, hogy nem vagyok benne biztos hogy álmodtam.

– Minden rendben? -nézett rám aggódva – Olyan sápadt vagy.

– Persze, minden oké -feleltem, majd a fürdőbe rohantam.

Megmostam az arcom, tettem fel egy kis alapozót, majd áttértem a hajamra. Össze-vissza állt a szénakazal a fejem tetején, így egy kicsit megnedvesítettem, hogy aztán be tudjam szárítani. Nyúltam volna a fésűmért, csakhogy az nem volt a helyén. Körbe néztem és miután megtaláltam a kezembe vettem. Ezek szerint Hyunjin használta és nem álmodtam. Egy fénylő ezüst hajszál lógott ki a fogai közül. Óvatosan leszedtem és elraktam, hogy majd ha egyedül leszek akkor jobban szemügyre vehessem. Rendbe szedtem magam, aztán visszamentem hozzá. A szekrényemből kivettem egy farmert és egy pólót, majd öltözni kezdtem. Megkértem hogy forduljon el, mert nem szerettem volna ha látja a hegeket a testemen. A felsőmet vettem le, amikor mellém lépett.

– Így is tökéletes vagy Lix -nézett végig rajtam. – Attól hogy vannak sebeid, még nem leszel csúnya vagy értéktelen -mondta, miközben megérintette a mellkasomon húzódó heget. – Hidd el kérlek, hogy nekem így is gyönyörű vagy.

Erre nem igazán tudtam mit mondani, csak hozzábújtam. Sosem voltam a szavak embere, mert nem nagyon volt olyan, hogy ilyen közel engedjek valakit magamhoz. Jeongin sem állt hozzám ennyire közel, pedig a legjobb barátom volt. Hátráltam egy lépést, hogy folytatni tudjam az öltözködést. Amikor én is elkészültem, akkor már csak egy dolog volt hátra. Ki kellett juttatnom a házból Hyunjint. Kinéztem az ablakon, de egyik családtagom autója sem volt már a ház előtt. Még mindig nem értettem hogy ez hogy vagy miért lehet, de legalább a reggelem jól telt.

Egymás mellett sétáltunk az utcán. A buszon is egymás mellett ültünk és még az iskolába is együtt mentünk be. Zavartak a kíváncsi pillantások amikkel a diákok illettek engem. Láttam Minhot a szekrénye előtt. Jisungal és Changbinnal beszélgetett, de az érkezésünkre ő is felénk fordította a fejét. Elszomorított az a mérhetetlen gyűlölet amivel illetett engem. A saját testvérem így bánik velem, akkor másoktól mit várjak?

– Gyere -csúsztatta a derekamra a kezét Hyunjin, majd a terem felé kezdett el irányítani.

Lehajtott fejjel kullogtam mellette. Megint ellepte az elmémet az a temérdek negatív gondolat, amivel sajnos nem tudok küzdeni. Felemészt a saját nyomorom.

Nem gondolod, hogy minden túl szép hogy igaz legyen? Tisztában vagyok vele. Akkor minek áltatod magad? Csak reménykedni szeretnék. Számodra nincs remény és ezt te is tudod. De akkor is. Hyunjin itt van. Nem sokáig. Elhiteti hogy kedves, aztán meg hátba szúr mint mindenki. Ez nem igaz! Hidd csak ezt Felix, de a nyomorod mindenkit magával sodor.