Tűzvihar

8.rész

Csak másnap reggel eszméltem rá, hogy meg sem kérdeztem Liz nénit, hogy merre is járt tegnap este. Teljesen kiment a fejemből  Ötös miatt. Pedig nagyon is furdalt a kíváncsiság ezzel kapcsolatban. Mostanában minden kezdett olyan fura lenni és éreztem, hogy ez nem biztos, hogy túl sok jót takar.

Miután felöltöztem, leszaladtam a lépcsőn, de a nagy rohanásban majdnem elsodortam magammal Liz nénit is.
- Ú! Bocsánat! - fogtam meg a karját, ezzel segítve neki visszaszerezni az egyensúlyát.
- Mint akit vadász üldöz! Mi ütött beléd kora reggel? - nézett rám rosszallóan, de szemei csillogása elárulta, hogy ez csupán a felszín.
- Hozzád igyekeztem. - vajat tam meg zavartan a tarkómat.
- Na de miért ilyen sebesen? Hiszen nem rohanok sehova gyermekem. - nevetett fel.
- Tegnap este elfelejtettem megkérdezni, hogy merre jártál. - tértem egyből a tárgyra, ugyanis a kertelés nem most nem láttam szükségét. Na meg Liz néni jobban szereti az egyenes beszédet.
- Sajnos ezt nem mondhatom el neked, de hamarosan meg fogod tudni. - hangszíne kemény lett akár egy acélos páncél, testtartása pedig távolságtartást mutatott. Hírtelen nem értettem a nagy pál fordulást, de időm sem volt válaszolni mert elment mellettem. Kerek szemekkel bámultam utána és egyszerűen nem értettem, hogy mi folyik itt. Itt most mindenki megbolondult? Ezzel a gondolattal mentem be a konyhába valami ennivalót keresni. Közben a bennem tomboló farkas vad húsra éhezett, de nem volt semmi kedvem vadászni indulni. Különben is, fényes nappal veszélyes kilépnem a sűrű rengetegbe. Így csak egy kis müzlit készítettem magamnak és evés közben Liz nénit kezdtem el tanulmányozni. Nem csak a hangszíne, de a mozdulatai is megváltoztak.
- Edd meg a reggelidet és utána kezdj el takarítani. - feszült hangon beszélt és ez nem tetszett nekem. Anya viselkedett így mikor valami rossz közelgett. Nem mertem feleselni vagy kérdezni bármit is, így inkább neki álltam azt csinálni amit mondott. Néha ugyanis jobb a békesség.

                        Néhány nappal később

[Ötös szemszöge]
Napok teltek el az utolsó találkozásunk óta Mírával, de szüntelenül rajta járt az agyam. Noha nem olyan értelemben, csak még mindig annyi kérdőjel maradt bennem vele kapcsolatban, hogy az már már kezdett idegesíteni. A képessége számomra egészen meglepő. Mekkora erő egy ilyen vékony alkatban. Nem nézett ki soha gyilkosnak vagy fegyvernek. Inkább maga az angyal azzal az ártatlan mosollyal az arcán és sugárzik belőle a pozitivitás. Pedig a múltja mellett csoda ha maradt benne egy cseppnyi jókedv is. Mégis olyan vidám a kisugárzása, hogy titkon néha az én arcomra is halovány mosoly ül ki. Talán ezért hagytam nála a pulcsimat. Azt a pulcsit amit még Alli aggatott rám, hogy végre legyenek normális ruha darabjaim is és ne csak az akadémiások. Alli néha akaratos tud lenni, de sosincs benne rossz szándék. A képességét pedig mostanában épphogy használta, de akkor is harc közben. Vanya még tanulja az ereje használatát, hiszen neki kiskorában nem volt alkalma gyakorolni mert Reginald inkább elzárta neki. Amit a mai napig nem értek, hiszen megtudta volna tanulni és akkor sok dolog nem lett volna. Mindenesetre az öreg amilyen bölcs volt néha napján, olyan bolond is. De végülis ő volt Reginald Hargreeves.

Halk kopogást hallottam a szobám ajtaján, de oda se figyeltem rá.
- Min gondolkozol ennyit? - hajolt oda hozzám Vanya.
- Semmi érdekesen. - legyintettem.
- Ötös, ismerlek. Napok óta csak vagy. Nem igazán mozdulsz ki és azt is észrevettem, hogy pár napja hajnalban estél haza ittasan a pulcsid nélkül. - ült le kérdés nélkül mellém az ágyamra.
- Honnan? - kerek szemekkel néztem rá a húgomra.
- Kiabáltál mikor hazaértél és mikor az ágyadhoz kísérve elaludtál, Míra nevét suttogtad. Mi történt? - aggódva vizslatott kék szemeivel. Én csak bámultam magam elé és próbáltam vissza emlékezni, de nem jutott eszembe semmi. Az megvolt, hogy elmentem egy kocsmába inni az események után, de fogalmam sincs, hogy miért mondogathattam a nevét. Hiszen az a farkas lány jelenleg csak egy probléma amit meg kell oldanom. Csak azért edzek vele hogy ha harcra kerül a sor, akkor ne keljen védenem.
- Semmi olyan nem történt. Kicsit elszabadult az edzésen Míra ereje. Aztán csípős hideg lett és oda adtam neki, nehogy megfázzon. Hiszen ki tudja mikor jönnek vissza érte és betegen nem tud majd harcolni. - rántottam lazán vállat és hírtelen logikusnak is tartottam azt amit mondtam. Igen, biztosan ezért adtam oda neki. Más oka nem lehet.
- Nocsak, csak nem megtetszett neked a vörös farkas? - kuncogott fel a háttérben Allison. Dühösen pattant am fel az ágyról - majdnem Vanya-t is feldöntöttem ezzel - és ugrottam oda Allison elé.
- Én soha többé nem fogok szeretni senkit!! Ezt jól jegyezd meg Allison! - szemeim szikrákat szórtak mérgemben.
- Figyelj, szeretni valakit nem bűn. - Vanya hangja cérnavékony lett. Ha Allit nem is, de őt megijesztettem.
- Vanyanak igaza van. Nem szégyen kitárni a szívedet. Veszélyes dolog, de sosem szégyen. - Allison szavai kedvesen csengtek. Mintha egy kedves anyuka szavait hallottam volna. Hiszen ő az is volt. Lassan kétszeresen is, igaz ez miatt sokan elítélték őt és Luthert. De szerintem bátrak.
- Nem kellenek a tanácsaitok. Nem tudok szeretni és még ha tudnék is, akkor sem fogok! - azzal a lendülettel elteleportáltam onnan.

[Vanya szemszöge]

Megértettem Ötös feldúltságát. Hiszen életemben én is csak egyszer szerettem valakit, de az az ember elárult. Noha a két eset merőben más, mégis a sebek majdnem ugyan olyanok.
- Nem értem őt, de most komolyan. Hogy lehet ennyire gyerekes? - fonta karba két kezét maga előtt Allison.
- Nem az. Most ez nem gyerekes viselkedés. Csupán fél. - sóhajtottam fel.
- Ötös? Hogy ő fél? Az kizárt. - kacagott fel enyhén gunyorosan a nővérem.
- Ő is félt mikor a világot kellett megmentenünk. Te nem ismered őt annyira mint én, ezért nem láthattad a szemében azt a kétségbeesést annak idején mikor ő maga sem találta a megoldást. - beszéd közben felidéztem újra azt a napot mikor elősször láttam a testvérem zöldes kék tekintetében a rémület minden árnyalatát. Akkor jöttem rá, hogy még ő sem sebezhető és a rideg külső mögött érző szív lakozik. Hiszen bármi áron meg akart akkor minket menteni. Mikor eltűnt, akkor is azon dolgozott, hogy hazatérhessen és minket tudjon figyelmeztetni a veszéjről. Mindent értünk tett, akkor is ha ezt sosem ismerte be nyíltan. Ötös egy hős, mindenki hőse. De ezt a többiek nem veszik észre.

[Míra szemszöge]

Lassan teltek a napok amik idővel hetekké váltak. Visszatértem a munkahelyemre és mintha minden újra normális lett volna. Sehol egy rossz fiú és persze a Hargreeves család sem bukkant fel már jó ideje. Bevallom, kicsit hiányzott Ötös arcátlan modora, de ezt azért hangosan nem mondtam volna ki akkor sem ha fizetnek érte. Viszont örültem ennek a csendes időszaknak ami beköszöntött akár a hideg, nyirkos őszi napok. Talán a tragédia óta most elösször nem félelemben telnek a napjaim. Hiszen mikor az erdőben éltem sem lehettem nyugodt a vadászok miatt. De hála az égnek, most már van otthonom és van aki mindig haza vár engem. Ennél jobb érzés pedig nincsen jelenleg számomra.

- Míra! Vidd ezt ki a nyolcas asztalhoz! - rakott a pultra egy fekete nedűvel teli kávés csészéhez képest nagyobb pohárban italt a most is lekezelő munkatársam.
Kezdetektől fogva nem voltunk szimpatikusak a másiknak, de én sosem gonoszkodtam vele, ellenben ő igen. Ahol lehetett keresztbe tett nekem.
Szó nélkül elindultam az asztalhoz ahol egy fura, fekete ruhás férfi ült magányosan. Érkezésemre meg se moccant.
- Az itala, uram. - tettem le elé a poharat. Éppen távozni készültem mikor megragadta a karomat.
- Kiköpött anyád vagy. - hangja semlegesen csengett, nekem mégis felborzolta minden idegszálamat. Ki kerekedett szemekkel bámultam a férfit aki sehogy sem volt ismerős nekem. Orromat megcsapta az olcsó parfüm és a...vér szagának keveréke. Félelem kezdett eluralkodni rajtam. Vér...vér.....Ez az ember nem olyan rég valakit megölt!
Tekintete úgy siklott végig a testemet mint egy vadászé aki értékes prédát talált.
- Honnan ismeri őt? - hangom egy pillanatra megremegett, de álltam ádáz tekintetét.
- Nos, azt hosszasan mesélhetném, de mindennek eljön a maga ideje, lànyom. - utolsó szavát hallva belém hasított a felismerés, mintha csak áram csapott volna meg. De hiszen ez az ember....Az apám??!!
Szabad kezemmel hozzá vágtam a fejéhez a forró italt, ennek következtében üvöltve engedte el a karomat. Ezt kihasználva az ajtó felé iramodtam és amilyen gyorsan csak tudtam haza futottam. Nem érdekelt az sem ha valaki farkas alakban lát. Figyelmeztetni akartam Liz nénit, hiszen ő is veszélyben volt!
Amint elértem a házat, berontottam az ajtón.
- Liz néni!! Azonnal el kell mennünk!! Itt van az apám!! - kiáltottam bele a ház csendjébe.
- Tudom. - hallatszott a rövid válasz valahonnan mögülem, majd hírtelen éles fájdalmat éreztem a tarkómon, a szemeim kezdtek lecsukódni mintha ólom nehezedne rájuk, térdre estem, majd minden teljesen elsötétült.