Tűzvihar

13.rész

[Míra szemszöge]

Frank sokáig rám se nézett és az edzések is abba maradtak. Nekem nem volt kedvem nagyon mozgolódni. Párszor megpróbáltam eltépni a láncomat, de csak a bőrömet sértettem fel amik egytől egyig iszonyatosan sajogtak ès a belőlük lassan kiserkenő vér tócsává nőtt. Fémes vér szag keringett a helységben ami már már marta az arcomat. Néha egy egy kiáltás süvített végig a helyen, de fogalmam sem volt róla, hogy ez emberé vagy állaté lehetett e. Mivel egyre hűvösebb volt, így farkas alakban maradva próbáltam magam melegen tartani, de mivel az erőm csekély volt a kevés evéstől ès víztől, gyakran változtam vissza. Ugyanis ételt is alig kaptam, mondhatni éheztetve voltam. Éjjelente különös álmokat láttam, amik felébredve könnyeket okoztak. Szabadulni akartam, de nem tudtam. Hiányoztak a többiek, még akkor is ha alig volt alkalmam velük találkozni. Szüntelenül Ötös járt a fejemben és ahogy azt mondja, hogy csak bajt hozok rájuk a hiànyos képzésem miatt. Talán igaza volt és jobb így nekik. Valószínűleg meg is könnyebbült miután észrevette, hogy eltűntem. Már ha egyáltalán feltűnt ez neki.

[Klaus szemszöge]

Már jó pàr hét eltelt mióta Mary segítségét kértük. Apánk jegyzeteit meglelvén sem lettünk túlzottan okosak, hiszen - mí meglepő - mindent ő sem tudott Frank Moliertee hol létéről. Kanada volt az egyetlen támpontunk, vagyis annak a leghidegebb része. De még így is hatalmasnak tűnt és mindenki éjjel-nappal azon tűnődött, hogy hogyan tudunk egy ekkora részét a világnak bejárni úgy, hogy idejében megtaláljuk a mi kis Míránkat.
Ugyanis a kisasszony hírtelen mindenkinek fontos lett, még a nagyon beképzelt Diego is aggódó tekintettel kutatta át az ottani rendőr híreket hátha azokból meg tud valamit. De senki aggodalma nem volt ahhoz fogható amit drága öcsémen láttam nap mint nap. Ugyanis a kis szaros, állítása ellenére igenis beleszeretett ebbe a lányba és azért nem alszik lassan napok óta, hogy újra és újra megpróbálja a képességével valahogy megtalálni. Ez a hatalmas kitartás és elszántság bizonyítja azt, hogy igenis többet érez Míra iránt mint amit valaha is be fog vallani magának. Ismerem ezt az érzést. Nem is olyan régen én is átestem rajta mikor egy háborúba teleportáltam meg egy akta táskával a kezemben. Ott ismertem meg a nagy szerelmemet és ott is vesztettem el. Aztán amikor Ötössel ugrottunk még egyet, akkor véletlen csoda folytán sikerült vele találkoznom a háború előtt, de abban a korban a melegeket eltiporták és a különcökkel se bántak máshogy. Nos, mivel én mindkettő voltam és vagyok is, így sajna esélyem se volt az apja jelenlétében jobb belátásra bírnom. Pedig csak meg akartam akadályozni azt, hogy meghaljon. A mai napig eszembe jut keserédes emléke és a kis fém dögcéduláját a nyakamban hordom és sosem veszem le. Ez maradt csak nekem és egy megfakult régi kép abból az időszakból mikor a háború előtt lefotózták a legénységet. Annak idején önző dolgot kértem Ötöstől azért hogy elmondjak neki egy olyan dolgot ami csekélység volt ahhoz képest amit én akartam. De mit tehet az ember ha reménytelenül szerelmes? Minden eszközt meg akartam ragadni amit csak tudtam, akkor is ha kockázatos. Na meg ha őt sikerül vissza hoznunk akkor talán Bent is. Igaz, azzal nagyon megbolygatnánk az idő vonalat és abból lehetnek kockázatok is. De olyan fantasztikus lett volna ha a kicsi Beni baba is velünk együtt tudott volna felcseperedni. A halállára senki sem emlékszik, hogy akkor azon a napon mi is történt. Ami fura, hiszen Ötös kivételével mindannyian ott voltunk vele és mégsincs senkinek sem emléke róla. Mindenkit megviselt Ben halála, de talán engem a legjobban. Egyedül miatta gyakoroltam keményebben, hogy tudjak vele beszélni. Aztán azóta is velem van és mindig próbál a helyes út felé terelni, de a természetem végett ez nem egy egyszerű feladat. De sosem hagyott magamra egyszer sem.

[Diego szemszöge]

Nem értettem sosem az öcsém furcsaságait. Mindig is hajthatatlan volt és szeszélyes. Makacs és önfejű. Gyermekkorunkban gyűlöltem mert mindig okosabb és ravaszabb volt mint mi hatan. Mikor eltűnt megkönnyebbültem egy kicsit. Vanya persze folyton sírt ami idegesített, de egy idő után nekem is hiányozni kezdett és irigyeltem is amiért neki nem kellett tovább elviselni a Reginald baromságait. Mikor újra felbukkant az életünkben megdöbbentem hiszen ugyan olyan fiatal volt mint amikor elment.
Aztán újabb kalamajkába kevert minket és elvesztettem a nőt akit szerettem, majd beleszerettem egy másikba, de őt is elvesztettem. Minden miatt Ötöst okoltam, de ez csak kifogás volt. Ugyanis nem vagyok akkora paraszt mint amekkorának kinézek. De az évek alatt meg kellett tanulnom, hogy nincsen érzelgősség mert akkor csak a padlón végzed.
Most viszont azt látni az öcsémen - aki a legérzelemmentesebb mindőnk közül - hogy bármit elkövetne azért, hogy az a kis farkas csaj előkerüljön, meglep és melegséggel tölt el. Hogy neki is vannak érzelmei ott legbelül és nem csak egy szívtelen gyilkológép aki egyedül abban leli örömét ha ölhet és vér borítja be.
Hosszú idő után mikor elsőnek láttam ölni és azt a bizonyos vigyort az arcán, leesett az állam és talán egy kicsit még meg is ijesztett a látványa. Hiszen sosem láttam még embert ilyen ádáz tekintettel. Hozzá képest még apánk is aranyos kiskutyának tűnt. Pedig az öreget se kellett félteni. Az egész gyerekkorunkat végig sanyargatta és csak Grace az anyánk, illetve Pogo volt hozzánk kedves. Hiába csináltunk bármit, nem ért el senki a szívéhez és sokáig azt is hittem, hogy nincs is neki. Majd mikor Ötössel elsőnek ugrottunk akkor kiderült, hogy szeretett valakit. Az pedig nem volt más mint a mi robot anyánk. Pontosabban róla mintázta Grace minden tulajdonságát, még a hangját is.
Akkor értettem meg kicsit Reginaldot.

[Ötös szemszöge]

Nèhányszor megkíséreltem egy-egy ugrást, de mindig valami ismeretlen erdőben a semmi közepére érkeztem a vad hóesésbe. Közben a többiek erőiket felülmúlva kutattak otthon. Kerestem az okot, hogy miért abba az erdőbe és pont ugyan oda tudok csak ugrani ha Mírára összpontosítok. De eddig semmilyen magyarázatot nem találtam rá.

- Szerintem tartson egy kis szünetet. - lépett be a szobámba Pogo. Az évek alatt semmit se változott.
- De még nem jutottam semmire. - sóhajtottam fel és intettem neki, hogy távozzon. Ő viszont nem mozdult semerre sem.
- Kipihentebb fejjel az ember jobban tud gondolkodni s ködös szeme elől ha eloszlik a fáradság szürkületi ködje, talán olyat is meglát amit eddig nem. - hallatszott a bölcs, ámbár elgondolkoztató monológja. Dühösen álltam fel, ám a hírtelen mozdulat megszédített és a fejem iszonyatosan kezdett el zsongani aminek köszönhetően kellően felszisszentem.
- Talán egy pár óra alvás nem fog ártani. - ismertem el enyhén durcásan, hogy a majomnak igaza van.
- Nagyon helyes. Gondoskodom róla, hogy senki se zargassa most. - indult el kifelé.
- Pogo kérlek kelts fel három óra múlva. Ennyit ugyanis nem gond ha pihenek. - helyezkedtem el az ágyamon és szinte azonnal elnyomott az álom, de még félig hallottam ahogy Pogo elmotyog egy rendbent, majd csukódik az ajtó ès tényleg elalszok.