Tűzvihar

2.rész

Végre betöltöttem a tizenhetedik életévemet, de ez a nap is olyan volt számomra mint a többi. Kiskoromban imádtam ezt az eseményt, hiszen akkoriban minden mintha vattacukorban úszott volna. Nem volt más csak anya, Polla néni és én. De már kilenc éve, hogy mindenkit elvesztettem akit valaha szerettem. Az első évek nehezek voltak, még akkor is, ha anyám, mint kiderült, erre nevelt egész végig. A túlélésre. Nehezen találtam élelmet a hidegben és féltem folyamatosan. Alig aludtam és nem mertem emberek közé menni. De ahol elbújtam, nem maradhattam sokáig, hiszen az a barlang csak átmeneti búvóhely volt. Folyamatosan vándoroltam és így esélyem se volt emberi kapcsolatokat kialakítani, pedig mindig is szerettem volna egy olyan barátot mint amilyen Polla néni volt anyukámnak. Viszont a természetem miatt ez nem lehetett lehetséges, így álom maradt. Az erdei állatok szolgáltak számomra társként, mégha olykor egyet-egyet el is kellett fogyasztanom a túlélés céljából. Ez elég morbidul hangozhat, de vagy eszel vagy meghalsz. Kint a vadonban mások a szabályok mint egy városban. De eljött az idő, hogy végre én is emberként élhessek. Igaz, tudtam, hogy nem sokáig, mert apám amíg él, üldözni fog.
Sokszor gondolkoztam a bosszún, hiszen ő tehet mindenről. Mindent elvesztettem miatta és benne még csak egy csepp megbánás sincsen! De mindennek eljön az ideje és mindenki megkapja azt amit megérdemel...

Lassan sétáltam el a város határáig. Hátamon a táskám tele volt a holmimmal, köztük egy fényképpel amin mi hárman szerepeltünk mikor még csak öt éves voltam. Egyedül ezt tudta kimenteni nekem még Polla, hogy legyen emlékem róluk és sose feledjem el az arcukat. De ha az ember szeret valakit, arra mindig emlékszik. Legalábbis én így gondolom.

A város határt átlépve beljebb merészkedtem és kíváncsian tekintgettem körbe. Nem voltak újjak a dolgok, de mégis mintha elvarázsoltak volna.
- Új vagy itt? - szólított meg egy idős asszony aki éppen a szatyrait emelte fel a földről. Ijedten ugrottam egyet, de igyekeztem nem feltűnően viselkedni.
- Igen, még csak most érkeztem. - mondtam neki a jól begyakorolt szöveget amit még az erdőben tanultam be még az érkezésem elött. A hölgy arcvonásai tükrözték a korát, de így is olyan barátságos volt az arca és az egész megjelenése, hogy nem tudtam egyszerűen rosszat feltételezni róla. Ruhája mély zöld színben pompázott ami kiemelte majdnem fehér haját. Kicsit emlékezetetett is Polla nénire a kinézete, noha Ő sokkal fiatalabb volt talán mint ez a néni.
- Mindjárt gondoltam. Akik itt laknak, nem néznek ennyire csodálkozva semmire már. - legyintett az asszony és sajnálkozva nézett végig a tömegen.
- Ezt hogy érti? - kíváncsiságomnak nem tudtam gátat szabni.
- Régen Reginald Hargreeves és az ő különleges gyerekei varázsolták el a várost és adtak mindenkinek biztonságot. De ez már a múlté. - tekintete olyan volt mintha visszaemlékezne valamire ami régen történt vele.
- Mi történt velük? - faggattam tovább. Ismertem már ezt a nevet, de sosem érdekelt. Pedig mikor megszülettem, anyának lett volna esélye tovább adni rajtam, de ő nemet mondott.
- Szét széledtek a testvérek, közülük pedig egy eltűnt. De a szóbeszéd szerint, az apjuk halála újra összekovácsolta őket és még az elveszett fivér is hazatért. De miért érdekel ez téged ennyire? - az asszony gyanakvóan méregetett engem. Gondolom nem minden napi látvány lehet egy ennyire erőteljesen vörös hajú lány. Vagy talán az öltözködésem volt neki furcsa.
- Csak kérdeztem. Régebben hallottam róluk mikor kisebb voltam, de nem tudtam, hogy Reginald meghalt. - megvakartam a tarkómat zavaromban.
- Van hol laknod? - tette fel a kérdését mire én csodálkozva néztem rá. Gyerekkoromban mindig is naiv voltam és simán belementem volna bármibe, de most, idősebb fejjel gyanakodni kezdtem.
- Ne aggódj, nem sorozatgyílkos vagyok. Csupán egy idős 70 éves nő aki egy kis társaságra vágyik és van egy üres szobája. - nevetett fel mikor észlelte, hogy enyhén ideges lettem. Szavai enyhén megnyugtattak és mivel úgy gondoltam, hogy talán a hölgy tud többet is mint amit elsőre elmond, miért is ne lakhatnák nála. Anya intelmeiben nem szerepelt az, hogy ne bízzak meg hetven éves nénikben.
- Köszönöm a kedvességét. Viszont fizetni jelenleg nem tudok. - jutott hamar eszembe, hogy semmi pénzem nincsen, mivel erre az erdőben nem nagyon volt szükségem. A ruháimra a pénzt úgy koldultam azzal, hogy kint énekelgettem az éppen környékbeli város utcáján. Ezt a tulajdonságomat is édesanyámtól örököltem akinek valami meseszép hangja volt.
- Kedvesem, majd fizetsz ha lesz miből. Ha kell segítek munkát is találni. Viszont ha elfogadod az ajánlatomat, akkor fizettség gyanánt elsőnek megtennéd, hogy hozod a szatyrokat? Kicsit messze lakok innen. - mosolygott rám kedvesen. Válasz képpen bólintottam és vidáman vettem el tőle a zacskókat amiknek a súlya nekem meg se kottyant, de biztos voltam benne, hogy a néninek teher lett volna hosszabb távon.
Útközben mesélt nekem kicsit a városról és arról a bizonyos Esernyő Akadémiáról. Szinte ittam a szavait és repestem az örömtől, hogy kilenc év után végre lett valaki akivel tudtam beszélni normálisan.