Cryptic Writings

Fekete fagy

Sötétben botorkálsz, kábán tapogatózol előre, ujjaid esetlenül keresik a kapcsolót. Lassanként bizonytalan félhomály bontakozik ki előtted a sűrű, összefüggő feketeségből, és ahogy bágyadtan körbehordozod a tekinteted a falakon, végre megpillantod. Bágyadtan nyúlsz érte, és felkattintod, mire egy szempillantás alatt természetellenes világ gyúl a sötétség leple alatt szunnyadó város közepén. Hunyorogva próbálod elviselni a hirtelen retinádba vágódó kéretlen mesterséges fényt, és ellenállsz a kísértésnek, hogy egy újabb kapcsolással egyből el is tüntesd. Tudod, hogy ki kell bírnod, menned kell előre, még ha azt sem tudod, hova tartasz pontosan és miért, de az idő nem áll meg, és rettegsz attól, hogy kiesel ciklikus folyásából, és szertefoszlasz az ismert világ mögött és alatt meghúzódó semmiben. Vaksin és vacogva botorkálsz ki a szobából, amerre csak jársz, betegesen sárgás villanykörték fényével űzöd el könyörtelenül a sötétséget és pusztítod el magad körül az éjszaka újabb és újabb szeletét, mígnem mezítlábas talpad a fürdőszoba fagyos járólapjához ér. Egész testedben megborzongva kattintod fel utoljára a gyilkos kapcsolót, majd összeszorított ajkakkal a mosdókagylóhoz lépsz, a szélére támaszkodsz és tekinteted a csapra szegezed. Nem akarod megtenni, ahogy az egész mesterséges világosságot is a pokolba kívánod, de mégis gépies automatizmussal nyitod meg a jéghideg vizet és kegyetlenül a saját arcodba szóród, hogy holnap meg holnapután és azután is újra meg újra megtehesd. Amikor a fagyos folyadék a langyos bőrödhöz csapódik, a vastag kontraszt okozta sokk először szétszed, de aztán ahogy a paplan melegének utolsó pislákoló lángja is kialszik, újra összerak. Durván és kíméletlenül teszi, de a mosdókagyló szélét szorítva és hevesen zilálva egyszer csak azt veszed észre, hogy a természetellenesen sárgás fény már nem bántja úgy a szemed. Ernyedt tagjaidba hirtelen jött erő költözik, agyad koncentrált egyszerűségben tisztul meg, és száműzi a fejedben nemrég cikázó gondolatkavalkádot. Már céltudatosan sietsz vissza a szobádba és fürgén dobod le magadról gyűrött hálóingedet. Idegesen, folyton lopva a faliórára pislantva rángatod magadra a kötelező fehér kötényruhádat, repedt üvegű tükrödben figyeled saját kezedet, ahogy módszeres, jól berögzült mozdulatokkal kényszeríted szoros kontyba hosszú, gesztenyebarna fürtjeidet, hogy végül fehér kendő alá rejtsd őket. A végén egy pillanatra végigfuttatod a tekinteted a műveden, rutinosan nyugtázod, megfelelőre sikeredett ma reggel is a maskarád, aztán végül felhúzod az egyszerű, lapos sarkú jellegtelen barna cipődet, és erőltetett sietséggel hagyod el a lakást. Megpróbálod egyszerre gyorsan és halkan betenni magad után az ajtót, de a mélyen szunnyadó épületben minden egyes mozdulatod durva zajokat szül, amelyek kíméletlenül erőszakolják meg a lépcsőház csendjét. A bejárati ajtó nagyot csattan, a kulcscsomód élesen csörren, a zár keményen kattan, és önkéntelenül elönt a bűntudat, mintha egy kripta csendjét sértetted volna meg, mintha a holtak birodalmába törtél volna be, és éktelen zajongásoddal felverted volna őket örök álmukból. Vagy éppen fordítva, villan fel előtted a gondolat, kísértet vagyok az élők világában, és apró neszekkel, furcsa zörejekkel zavarom meg annak rendjét, folyását.

Itt kint nem gyújtasz villanyt, nem akarod még ezzel is tetézni az előbbieket, helyette a félhomályban suhansz lefelé a lépcsőn. Nem hibázod el a fokokat, jól ismered őket, már annyiszor tetted meg rajtuk oda és vissza is ezt az utat, hogy örökkévalóságnak tűnik.

Kiérve a még mindig feketeségbe burkolózó utcára megcsap a hűvös és bűzös városi levegő, amelyet égnek meredő óriási kémények okádnak tele szüntelen monotonitással lassan ölő, de halálos méreggel, miközben lüktetve pumpálják a friss, éltető vért a város ereibe. A mocskos macskaköveken ütemesen kopogó cipőiddel lépkedsz sebes idegességgel kifelé, a határban álló tejüzem felé, hogy mikor ez az ezerarcú és ezerlelkű, mesterséges, gépi tagokkal összetartott és felvértezett szunnyadó szörnyeteg száz meg száz nyelven morogva ébredezni kezd, te önmagad fehér leples árnyaként készségesen készen állj a fogadására. Hogy időben csöngethess minden ajtón, hogy azok mögött mindenki időben kézhez kapja az egy vagy két vagy sok üveg tejét, mert ha nem, akkor a bestia egyik apró mechanikus alkatrészének egy piciny fogaskereke megakadna egy másodpercre. Rendíthetetlen mozgása, ténykedése megtörne egy pillanatra, és ezért a műszaki hibáért neked kéne felelni először és utoljára.