Cryptic Writings

Szörnyeteg vagyok

Már messziről megüti a fülem a cipő kopogása a folyosó kemény, mindig simára sikált járólapján, és máris néma fohászba kezdek: csak ne ide gyere! A fehér asztalon előttem heverő mobilom kijelzőjére koppintok, melyen azonnal felvillan a pontos idő: 9:27. Fél tíz van - folytatom magamban -, ne mondd, hogy most jössz le kajálni! – Pedig tudom, hogy pontosan idetartasz, ösztönösen megéreztem, ahogy a bozótos árnyai alatt megbúvó vadállat is kiszagolja a közelgő fenyegetést és veszélyt.

Lendületes mozdulattal téped fel az ebédlő ajtaját és energikusan léped át a küszöböt, azonban rögtön megtorpansz, mikor megpillantasz egyedül a leghátsó asztalnál a félhomályban. Tekinteted a felettem húzódó és egyedüli fényt árasztó világítótestre kúszik, majd habozás nélkül kíméletlenül tenyerelsz az összes diódát működtető kapcsolóra. Vakító fényár önti el a tágas termet, retinámat égeti, és arra késztet, zárjam össze szorosan a szemem.

- Csináltam egy kis fényt – jelented be boldogan a nyilvánvaló tényt –, ne üljünk már itt vaksötétben.

Kezedben az uzsonnás dobozoddal könnyedén és magabiztosan megindulsz felém, de még hunyorogva is észreveszem, hogyan inog meg egyre jobban a határozottságod, ahogy közeledsz. Már sejtesz valamit, ahogy a legtöbben. Az arcom könnyen elárulhat, de hiszem, hogy frusztráltságtól, fanyarságtól és fáradtságtól vibrál körülöttem a levegő, és még ha tudatosan nem is ismered ezt fel, homályosan érzékeled a különös, megfoghatatlan pulzálást magad körül, és ez az, ami igazán elbizonytalanít. Az ismeretlen, a szokványostól és átlagostól eltérő kisugárzás, melyben ott kavarog a normák teljes hiányának rémképe.

Mégsem fordulsz vissza és menekülsz elmotyogva valami ostoba apró kifogást, hanem leülsz velem szembe. Az ocsmány babakék plasztikdobozodat magad elé helyezed, és előredőlve rákönyökölsz az asztalra. Sérülékeny és érzékeny burkomat áttörve zúdítod rám személyed minden idegen részletét: parfümöd illata töményen tódul az orromba, átható tekinteted alaposan végighalad az asztalra kirakott mobilomon és megbontott energiaitalomon, a mozdulatlanná dermedt kezemben átlátszó nejlonzacskóban tartott túrós-sárgabarackos párnán, egyszínű fekete pólómon és a belébújt testen, majd az arcomon. A szemembe nézel, és úgy érzem, íriszem mögött elmém kapuját döngeted az agyadban kavargó ezer meg ezer kérdéssel. Mozdulatlanul és láthatatlanul végigtapogatsz, akár egy arab méltóság a háremében a rabszolgalányait, és belém akarsz hatolni.

Idejöttél, és alanyi jogon tudni akarod, ki vagyok, nem bizonytalanított el eléggé a taszító aurám. Mit szólnál, ha most az igazat mondanám? Nem hümmögnék vagy morognék semmitmondó, kurta válaszokat, remélve, hogy minél hamarabb megunsz, vagy elég kényelmetlenül kezded magad érezni és lelépsz, és főleg nem próbálnék meg szánalmasan a kedved szerint játszani, neked tetsző kedves szerepet ölteni, hátha akkor egyszerűen, simán és baj nélkül túleshetek ezen az egészen, hanem megmondanám neked az igazat. Elárulnám, hogy szörnyeteg vagyok.

Szörnyeteg vagyok, notórius deviáns, a törött, nehézkesen és furcsán kattogva forgó fogaskerék a millió másik hibamentes között az örökmozgó gigászi gépezet átláthatatlan szerkezetében. Nap mint nap köztetek járok, elvegyülök: rejtőszínem az urbánus viselet, ebben osonok a betondzsungelben, a szupermarketben és az irodában. Beleolvadok az arctalan tömegbe, akár bárki más, és átnéztek rajtam, ahogy mindenkin, mikor összefutunk az utcán. Távolról átlagosnak láttok, olyannak, mint amilyenek ti is vagytok, de ha közelítetek, ráébredhettek, hogy a szemetekben valójában szörnyeteg vagyok.

Ha nem zárom össze a szám, ha nem harapom be a nyelvem, ha nem húzom rá lelkem tükrére a normalitás hamis nyugalmat árasztó színes kontaktlencséjét, mikor megzavarod édes magányom állóvizét és felkavarod, hogy kiránthass belőle, akkor a pillanatban, mikor kiragadsz a mélység titkos, határtalan és ezerszínű birodalmából és a felszínre rángatsz - csak mert neked úgy tetszik, vagy mert azt hiszed, odalent fuldoklom - feltárom előtted valódi mivoltam, és harapok! Nincs szükségem az erőszakosan rám nehezedő jelenlétedre, se az oxigénedre, engem ezek fojtogatnak. Ha nem fogom vissza magam, mikor kéretlenül szólsz hozzám, ne várj kedves, elbűvölő mosolyt, helyette vicsorogva villantom rád a szemfogam, hogy távol tartsam magamtól a fajtád üres fecsegését: jobban kedvelem a hangokat a fejemben. Belőlük táplálkozom és merítek erőt, ők éltetnek, magamba szívom őket, akár a jelenlétetek és életetek hiányát. A tökéletesre csiszolt rezzenéstelenséget, a statikus semmiben összeolvadt és egybefagyott pillanatokat, melyeket ti kínosan kerülgettek, és ha mégis beléjük botlotok, beléjük zuhantok és csapdába estek bennük, keserű és kongó ürességnek élitek meg őket, de nekem a legdrágább kincsek, lázasan kutatom, keresem és mézédes nektárként falom őket. Könnyedén megtehetném, hogy mindezt felfedem előtted, keserűségem és frusztrációm – melyet kéretlen jelenléted szült bennem - viharként zúdíthatnám rád. Puszta szavakkal tepernélek a földre, hogy a lelkedbe taposhassak és ott az érzéseid marcangolhassam, amíg fájdalmas organikus ronccsá nem tépem szét őket: felingerelted az álarc mögött a szörnyeteget, aki dühe hevében ösztönös természetességgel neked támad, a földre taszít és darabokra tép.

De jól tudom, nem lehet, hiszen hiába vánszorognál el megsemmisülten, sértetten, belül összetörten és csupa frissen ejtett, vérző sebbel, sokadmagaddal térnél vissza, hogy bosszút állj. Körbevennétek, bekerítenétek, nem kerülne semmibe, hiszen már most is közétek szorulva sodródom az árban, melyet ti uraltok, mozgattok, alakítatok és formáltok. Létünk közege a tiétek, ti teremtettétek és saját képetekre és igényeitekre szabtátok, ti értitek és érzitek, hogyan igazodhattok el benne, akaratotok alatt akár meg is hajlíthatjátok részeit. Ha pedig egyesültük benne, ha egyazon tűz hevít titeket, erőtök megsokszorozódik, gigászi méreteket ölt. Tömegetek fenyegető árnyékában rögtön nyüszítő korccsá válok, rettegek, hisz jól tudom, hogy együtt nálam sokkal nagyobb akadályokon is könnyedén átgázoltok, ha akartok. Szeszélyeitektől, kegyeitektől függ a sorsom, és tudom, igazi énem túl taszító számotokra, meg nem tűritek magatok közt, ha meglátjátok bennem,lelkiismeret furdalás nélkül eltapostok, mert végtére is én szörnyeteg vagyok.