Cryptic Writings

Királynőmmel a szüreti mulatságon(Egy szolgálólány regéje)

Az éj rég leszállt már, sárgásan pislákoló fények félhomályában ereszkedünk alá a meredek fokokon. Lent, a puritán aulában zsibongó tömeg tolong, a muzsikát túlkiabálva vigad a vakítóan matt fehér falak közé szorítva, melyekről elhalt és elszáradt bőrként hámlik a vakolat. Ám jöttedre elcsendesedik a nép, a te néped, Királynőm, Nyomorultak Császárnője, Elesettek Fejedelme, és rád szegeződik a tekintetük. Több tucat szempár, őszinte csodálat, mohó sóvárgás és beteges irigység színes kavalkádja vetül rád, ahogy méltóságteljesen lépdelsz lefelé. Halványszürke árnyként követlek, tettre készen és kívánságod lesve, de láthatatlanul, akár diszkrét daliás testőrséged, csillagjósod és egész udvartartásod. És szorosan a jobbodon karcsú derekadat átkarolva ott kísér kincstárnokod, kivel sűrűn lopott pillantásokat váltasz, és amint az előcsarnok poros padlójára léptek, bársonyos tenyered finoman érinti tárnokmestered vörös és fekete szövetből szőtt málhát tartó kezét. Szemetek egyszerre csillan fel, ragyogó pillantást váltotok, és a szátok halvány, de mámoros mosolyra húzódik. Görögtűzként fénylesz az ódon csarnokban, kitörni készülő eksztázistól ragyogsz, elolthatatlan lángjaid elérnek és felfalnak mindenkit körülötted. Vad kábulat söpör végig rajtuk, magáévá teszi őket, miközben kettesben a tágas helyiség közepén álló hosszú asztalhoz vonultok. Néped önként, természetes engedelmességgel enged utat nektek, visszafojtott lélegzettel figyelnek, már nem zajongnak, csak a zene dübörög automatán továbbra is megállíthatatlanul. Energiától telve pulzál, akár te, Királynőm, akár a tömeg, amely körbeölel. Aurád kábító, tömény tömjénparfümként babonázza meg őket, mint esztendőnk kezdetén engem is, jól emlékszem a pillanatra.

Emlékszem a napra, mikor fáradtságos próbák sora után felkerekedtem, mint a legkisebb testvér a mesékben, hogy szerencsét próbáljak és feltárjam és megismerjem, mi rejlik bennünk mélyre ásva szavaink és tetteink mögött. Emlékszem a napra, mikor fáradtságos vándorutam végén palotádba érkeztem, melyet naivan egyszerű szállásnak, szerény átmeneti menedéknek képzeltem. Jól emlékszem a pillanatra, mikor bizalmasaid körében emelt fővel beléptél, és hatalmad súlya rögtön rám ereszkedett. Tekintélyed megkérdőjelezhetetlensége zúdult rám, és óhajod szerint azonnal elléptem csillagjósod fekhelyétől. Hittem és hiszem, hogy alanyi jogon ez itt mind a te uradalmad, ahol alattvalóid egytől egyig kegyeid lesik és várják az útmutatásod.

Egyszerre négyen ugranak ki fürgén a tömegből, hogy a kerekasztalon a tányérokat, tálakat és italos palackokat összetolva helyet csináljanak neked, hogy a megszáradt pékáruk és több napos maradékok közé kipakolhasd a vörös és fekete, tömött zsák tartalmát. A hamis spanyol és a szemétdomb büszke tűzmadara, az imádott édes vörös duó egy, két, majd egyre több és több példányban kerül a cikornyás karcokkal és tintavonásokkal számtalan helyen megjelölt asztallapra. A tömeg éljenzik, téged éltet, Királynőm, ragyogó fényedet a sötét bizonytalanságban, azt, ahogy jótékony feledés képében újra és újra órákra kiszabadítasz minket az állandó verejtékes küzdelmek és keserű kiszolgáltatottság mocsarából.Játékaid a tróntermedben, jelenléted hurrikánja, mely felkavar, magával ragad, beszippant és saját vad és energiától sercegő képére formál minden mulatságot, vigadalmat és bált, személyed puszta léte, mely körülkülönös, megbabonázóan édes, felszabadító, mámorító aurád lebeg. Életed esszenciája, amit mind újra és újra magunkba akarunk szívni, átitatni magunkat vele, beleburkolózni és mélyre merülni benne, hogy mi is részesei lehessünk, még ha csak pár órára is. Ezért lessük minden óhajod, járunk kedvedben és nyomodban hű csatlósokként, és most, ahogy a Tűzmadár üvegének kupakját lecsavarod és tenyered könnyedén kitárva a földre ejted, tudom, elkezdődött. A fém kupak koppanása a kemény padlón beleveszik a dübörgő, szaggató zene zajába, dobhártyámban mégis indulást jelző gongként kondul. Tekintetem rád tapad, Királynőm, ó rád, Nyomorultak Császárnője, Elesettek Fejedelme, és figyelem, ahogy lassan üde, élénk piros ajkadhoz emeled, szád a szájára tapad és magadba döntöd, lassú kortyokban élvezve nyeled a belé zárt édes vörös nektárt. Már érzem a lüktetést, körülöttem és bennem, egyre erősödik és sűrűsödik.

Hirtelen elkapod ajkadtól a palackot és gyorsan visszalököd az asztalra, a nyakas üveg majdnem feldől a nagy lendülettől, majd kincstárnokodhoz pördülsz, kitéped a kezéből az immáron üres vörös-fekete málhát és messzire hajítod, valahova a tömegbe, és a testetek egyszerre, a csarnokot beharsogó ritmus ütemére mozdul meg. Felbolydul a tömeg, saját belső rendezetlen rendszerével, sejtjeivel küszködve kétoldalról rohamozza meg a hosszú asztalt, tagjai magukhoz ragadják az üvegeket, felváltva nyakalják a tartalmukat és öntik egymás nyakába a sűrű vörös lét, miközben a hosszú asztal körül és a tetején is vad táncra perdülnek szikkadt pékárukon és rothadásnak indult almákon taposva. A tömeg sodró lendülete engem is magával ránt, be az örvény közepébe, a pulzálás forró epicentrumába, ahol átszakadnak a gátak és ledőlnek a legszilárdabb falak is. A tudatosság határán féktelenül átszáguldva, a stabil fókusz és öntudat végét elhagyva vágyaink utat törnek maguknak és teljesen elveszünk különös, mámorító ködödben, Királynőm, mely elfedi előlünk mindazt, ami körülvesz minket térben és időben. Elfeledjük a múlt keserű fájdalmait, az elénk épített szögesdrót akadályokat, a gondolatot, hogy milyen lesz pusztakézzel átverekedni magunkat rajtuk, és az állandóan ránk vetülő sötét árnyakat, melyek kétségbeejtő hidegében keressük a megnyugtató melegséget. Varázsod alatt nincs más, csak a pillanatnyi örökkévalónak ható élvezet, az eksztázisod, Királynőm, Nyomorultak Császárnője, Elesettek Fejedelme, melyet mohón újra és újra magunkba szívunk és vele betelni soha nem tudunk.