Cryptic Writings

A rémálom, amit új korszaknak hívtak

A fiú befordult a csendes kis mellékutcába, és máris jóleső nyugalom áradt szét a testében. Valósággal gyönyörködött minden apró részletében, noha ismerte az összes repedést a járdán, kívülről tudta az összes trágárságot a szürke háztömbök falain. Szája széles mosolyra húzódott, mikor kirajzolódtak előtte a kedves kerthelyiség kerítésének körvonalai. Egy blues szám gitárszólójának hangja ütötte meg a fülét, és a tekintete nyomban a kapu mellett játszó vak koldusra vándorolt. Ösztönösen a zsebébe nyúlt, és az aprók közül leválasztott egy százast, miközben teljesen elmerült az ismerős dallamban.

Ugyan a címét nem tudta, de akármikor képes lett volna eldúdolni a nótát. Nem kedvelte különösebben a bluest, de ezt az egy dalt mindig szívesen hallgatta. De csak itt, és csak ilyenkor. Már hozzánőtt a helyhez, ugyanúgy ahogy az újságos bódé is, amely előtt mindig hatalmas sor torlódott fel, a mellé kirakott állványon díszelgő képeslapokat pedig még többen csodálták. A fiú maga is szépnek találta őket, sőt némelyik egyenesen vonzotta. Nem igazán tudta volna megmagyarázni ezt az érzést, de néha-néha kényszeríteni kellett magát, hogy elforduljon, és belépjen a kapun. Most is elveszett a büszkén repülő sast ábrázolóban, végül egy kéz telepedett a vállára, de a mozdulatban nem volt semmi fenyegető, éppen ellenkezőleg, bizalmat sugárzott. A fiú arra fordult, de már úgyis tudta, hogy egy borostás, napszemüveges férfi arcába fog belenézni.

- Gyönyörűek, ugye? – bökött zavarba ejtően pontosan ujjával a képeslapok felé a vak gitáros.

- Igen, valóban azok – válaszolta tömören a fiú, de ebben a rövid ténymegállapításban benne volt minden sóvárgása.

- Hamarosan összejön a pénz műtétre – folytatta a zenész –, és akkor én is megszemlélhetem őket, és végre választhatunk egyet.

- Választhatunk? – kérdezte meglepetten a fiú. – Mi ketten?

A vak férfi bólintott:

- Együtt kell meghoznunk a döntést.

A fiú udvariasan át szerette volna adni a lehetőséget a gitárosnak, így érezte helyesnek, de mégis önkéntelenül kibukott belőle:

- Legyen a sas!

Ahogy kimondta, megbánta, hogy így letámadta a férfit, de meglepetésre az nem sértődött meg, hanem szélesen elmosolyodott:

- A sas... remek választás. A kedvenc állatom, a számból vetted ki a szót! – nevetett fel jóízűen, mire a fiú minden rossz érzése egy csapásra elpárolgott.

- Örülök, hogy segíthettem – mondta –, de most megyek, mert farkaséhes vagyok!

- Meghiszem azt, már itt az ideje – felelte derűsen a zenész. – Eredj, majd még úgyis találkozunk!

Amint a fiú belépett a kerthelyiségbe, az eddig egy bokor tövében heverésző labrador máris farok csóválva futni kezdett felé. Azonban pár méter után mozgása lustább kocogásba váltott, duci teste visszahúzta elkényelmesedett lábait. Hiába, a tulaj valósággal odavolt érte, ráadásul a személyzettől és a vendégektől is rendszeresen csurrant-cseppent némi ínycsiklandó falat. A fiú sem volt kivétel, sőt miután alaposan megdögönyözte az örömtől majd kicsattanó ebet, máris elővette a sarki boltban vásárolt parizercsomagot. Letette a kutya elé a földre és szertartásos mozdulatokkal kibontotta:

- Tessék, Kölyök, látod, bennem sosem csalódsz!

A labrador hálásan vakkantott egyet, aztán máris mohón nekilátott falatozni. A fiú hagyta, hadd egyen, majd visszajön hozzá, ha ő is jóllakott.

Amikor belépett az étterembe, egyből az egyik sarokasztalhoz, az ő sarokasztalához, ment, és kezébe vette az étlapot, majd szórakozottan lapozgatni kezdte. A sorok és szavak azonban összefolytak a szeme előtt, nem olvasott el semmit belőle, úgy jött be, hogy már tudta, mit fog kérni. Hamarosan megjelent az asztalánál fehér blúzban, arcán ragyogó mosollyal a fiatal pincérnő és azt kérdezte: