Cryptic Writings

Szakadás

Sötétség vette körül. Mostanában gyakran szakadt ki álmából az éjszaka sejtelmes feketeségébe, melyet távoli neszezés, messze koppanó léptek zaja, zavart motyogások foszlányai, vagy még borzasztóbb hangok kísértettek. Néha sikolyokat hallott, máskor hörgések verték fel, hogy feszülten, görcsös mozdulatlanságba dermedve fürkéssze a félhomályt az ismeretlen vélt vagy valós fenyegetést keresve. Meg volt róla győződve, hogy köztük jár valami minden éjjel, de még fényes nappal is, érezte, ahogy jeges fuvallattal suhan láthatatlanul, és csak az alkalomra vár, hogy lecsaphasson. Fogalma sem volt, hogy mi lehet az, és mi történik majd, ha lecsap, ő csak kicsiny, bolyhos plüssgomolyagként összehúzva magát simult a hatalmas paplanhoz, vagy az abba burkolózó Kreo meleg bőréhez, műanyag orrával minden órában, minden percben és pillanatban éjjel és nappal szívta be a bűzt, annak a bűzét. Elviselhetetlennek tartotta és ugyanúgy rettegett tőle, mint a zörejektől vagy a hidegtől, azonban most, hogy egy másik dohos szag terjengett körülötte, aprócska vattaszíve egyből összeszorult rémületében. A következő pillanatban már érezte a parányi, puha testét minden irányból nyomorgató súlyokat. Kétségbeesetten kapálózni kezdett, próbált kikecmeregni a fájdalmas szorításból, azonban alig tudott megmozdulni. Tekintete pánikolva pásztázta végig a sötét félhomályba borult környezetét: faépítőkockák. Valaki ezek alá temette elevenen, és itt hagyta egyedül, távol Kreótól. Nem értette, de nem is próbálta meg felfogni, egyetlen gondolat zakatolt az agyában lázasan: meg kell találnom Kreót! Újra felvonyított, hangosabban és panaszosabban, majd bánatosan nyüszítve hallgatta az éjszakát, de az most teljes csendbe burkolózott. Nem zúdította rá furcsa, nyomasztó zörejeit, de nem is felelt a kétségbeesett segélykiáltásra, hanem némán figyelte, ahogy egyre elkeseredettebben vergődik a nehéz építőkockák között.

Nem adta fel, tovább küzdött, érezte, hogy valami iszonyatos dolog történt, hiszen ők ketten másképp sosem váltak volna el egymástól. Lágy tagjai nyögtek a mázsás súlyok alatt, lelkét teljesen átvette és elviselhetetlenül gyötörte az aggodalom Kreo iránt, de a tudat, hogy szeretett gazdája veszélyben van, hogy elnyelte a sötét és hideg éjszaka, hogy talán elragadta a benne kísértő láthatatlan szörnyeteg, erőt is kovácsolt neki a kilátástalannak tűnő helyzetben. Fogalma sem volt, meddig vergődött, az idő megszűnt számára létezni minden mással együtt, csak groteszk sírja és Kreo maradt, azonban egyszer csak érezte, hogy testét összenyomó béklyói megmozdulnak. Keserves, de egyúttal diadalmas vonyítás hagyta el a torkát, és még erősebben lökte magát felfelé, apró testét kíméletlenül gyötörve úszott a kemény fadarabok tengerében kötéltáncot járva saját fájdalomküszöbén, míg el nem érte a felszínt, és ki nem ásta magát az utolsó építőkockák alól is. Először csak hitetlenkedve állt a púposra rakodott papírdoboz összehányt tartalmának tetején, majd fekete gombszemével a résre pillantott, amelyen keresztül kifúrta magát a kaotikus halomból, aztán a magasból végigpásztázta a környezetét.

Mindenütt ládák, kisebbek vagy nagyobbak hevertek amerre csak ellátott. Szorosan egymásnak tolva, feltornyozva töltötték meg a majdnem teljes sötétség leple alatt megbúvó helyiséget, amelybe mindössze a plafonhoz közeli kis nyíláson keresztül szűrődött be némi fény kintről. Fogalma sem volt, hova került, egyre sebesebben kapkodta a fejét, tanácstalanul, farkát szomorúan behúzva forgolódott maga körül. Körbejárta a doboz tetejét is, de sehol sem látott mást, csak a ládákat.

Amikor lenézett, megszédült a magasságtól, mindig is félt tőle, de most szemét lehunyva mégis egy másodperc alatt döntött: ugrik. Mind a négy apró lábát megfeszítve elszántan rúgta el magát a halomról és vetette le magát a mélybe. Szemét behunyva, görcsbe rándult gyomorral zuhant, míg a lábai a kemény betonnak nem csapódtak, és ki nem bicsaklottak alóla. Tehetetlenségében az oldalára esett, durván nekiütve magát a mocskos padlónak. Keserves sikítás tört ki belőle, de egyből felpattant és rohanni kezdett a ládák közti szűk, sikátorszerű folyosókon. Nem tört el semmije, apró, puha testét nem tartották csontok és porcok, viszont a tagjai tompán sajogtak, a tömött vattabélés mélyén megbúvó lelke pedig vért könnyezve lüktetett fájdalmasan. Hiába hajszolta magát egyre jobban, úgy tűnt, sosem ér ki a fenyegetően fölé tornyosuló dobozok rengetegéből, örökre bent ragad árnyékba boruló és nyirkos útvesztőjükben, és sosem láthatja viszont Kreót...