A csúf herceg átka

Lélegzetek

  – Egy lélekrabló lehetett... Ide vonzotta Clair illata és talán...
– Nem! Nézd az arcát. Teljesen nyugodt.
– Akkor nem értem...
– Kell itt még valaminek lennie...
– Talán álom démon... Ne nézz így rám, úgy hallottam nem haltak ki...
– Gareth ha csak egy percig nem beszélnél hülyeségeket, az sokat segítene.
– Jane, te nagy természetfeletti szakértő, mondd, miben halhat meg egy ember, aminek nincs külső nyoma?
– Rákban. Nem természetfeletti, és ahogy a vénlányt ismertem... Biztos nem osztotta volna meg...
– Akkor most már megehetem?
– Ha nem tudnám, hogy hűséges vagy, magam tépném ki a szíved.
Moon, Aiden, Gareth, és Jane hangja túl közeli és túl távoli volt. A rémálmok folytatódtak.
– Nagy úr! három Enchonti hullaevő ólálkodott a közelben. Azt mondták, a halál szagát követték, mégsem tudtak bejutni a házba. – ezt a hangot nem ismertem. Vajon ki ő? Hol vagyok? Mégis milyen álom ez?
– Köszönöm Haymitch. Kérlek, ásd el az nő testét, és pucold ki a házat. Én addig megtervezem az áruszállítást. Cressida és Ashton már egy ideje a közelben ólálkodik. Talán túlteszik magukat a sérelmeiken és segítenek...
– Cressida és Ashton? – Gareth a hangja alapján nem kedvelte őket különösebben.
– Kik ők? – Jane hangja a szokásosnál is magasabbra csúszott.
– Clair legjobb barátai voltak egykor... Csakhogy... Utálnak...
A hangokból ítélve valaki a földre köpött.
– Enyhe kifejezés... Nyolc órát rostokoltál egy barlangban egy éhes medvével.
– De nálam volt a furulyám.
– Vajon Ashton azóta is kézjelekkel kommunikál?
– Nem Gareth, visszanövesztette a hangszálait miután kitépted őket... – Aiden hangja szarkasztikusan hangzott fel.
– Örüljön, hogy a nyelve megmaradt.
– De Moon sose tett ilyet... Moon tudja, hogy a királynőnek saját akarata van…
– Ez a szerencséd, hogy még élsz. A fél város hallotta a sikítását, kész csoda, hogy csak hullaevők merészkedtek közelebb.
– Menjünk, hagyjuk aludni. Engem amúgy sem akar látni...
Mozgolódás támadt, véget ért a suttogás, de még hallottam, ahogy Gareth odasúgja Aidennek.
– Észhez fog térni, csak adj neki egy kis időt.
–Talán igazad van, csak hogy pont abból nincs elég. – Aiden hangja elhalt, én pedig tovább feküdtem csukott szemmel. Próbáltam megemészteni a hallottakat.
Miért is ne vehetném fontolóra az egészet? Nem... Ez őrültség...
A nagyi persze tudná a választ...
Könnyek csorogtak végig az arcomon, ahogy eszembe jutott a nagyi. Ha előbb haza érek, ha el sem megyek talán segíthettem volna rajta... Megvédhettem volna, de én nem voltam itt. Mert az ostoba kalandjaimat kergettem.
– Honey... – Jane hangja arra késztetett, hogy ismét alvást színleljek. – Tudom, hogy ébren vagy szívem. Kérlek hallgass meg. Ahogy rám néztél Gareth lakásán az... Végig kell hallgatnod...
Nem válaszoltam. Éreztem, ahogy besüpped az ágy, jelezvén, hogy barátnőm mellém kuporodott.
– Rendben... Egyszer úgy is ki kell jönnöd ebből a szobából. Gareth épp nutellás palacsintát készít... Ha éhes lennél... – Gyomrom hangosan mordult egyet a végszóra. Áruló!
Dühösen fújtam ki a levegőt, és szembe fordultam vele. Nem számítottam rá, hogy Jane szemeiből ennyi szomorúság és félelem néz vissza rám. Hangja meghazudtolta valódi érzelmeit, haja most kékes-fekete színben pompázott.
Dühöm egy pillanat alatt semmivé foszlott.
– Szeretnék hinni neki... De nézd meg mit tettem így is a kislányos álmodozásommal... A nagyi...– nem tudtam kimondani, de láttam rajta, hogy pontosan tudja, mire gondolok.
– A nagymamád rákos volt szívem. Két hete felhívott azzal, hogy be tudnám-e vinni a kórházba. Természetesen igent mondtam, de amikor rákérdeztem nem volt hajlandó megmondani mitől is lett rosszul. De azt kérte ne szóljak neked, mert semmi aggasztó, és csak felkapnád a vizet. Agyrákja volt, de nemet mondott a kemoterápiára... Most találtuk meg a papírokat, az ágya alá rejtette. Annyira sajnálom szívem.
– Sajnálod? – visszhangoztam a szavait. Mintha jeges vízbe dobtak volna. Az agyam fel sem fogta a szavak valódi jelentését.
Kezem magától lendült, a csattanást visszhangozták a falak. Olyan gyorsan történt, hogy időm sem volt felfogni mit is tettem, de amint megtörtént szám elé kaptam a kezem. Eljutott a tudatomig, hogy teljes erőből pofon vágtam a legjobb barátnőmet. Undorodva konstatáltam, hogy jól esett. Rá akartam parancsolni, hogy többé ne merészeljen hazudni nekem. Mégis mi történik velem?
Jane a vörös arcát szorongatta.
– Én nem... – kezdtem, de nem tudtam folytatni. Nem akartam? Ha ezt mondom, bele hazudok a szemébe, képmutatás lenne. Nem volt helyén való? Ez már annál inkább igaznak bizonyult.
Lépések zaja törte meg a feszült csendet. Két férfi rontott be a szobába, egy, amelyiknek fél arcát maszk fedte. A másik, kék szemű, fiatalabbnak tűnt, de a mese szerint évszázadokat élt. Haját lazán hátra simította, de teste támadó helyzetet vett fel. Kavarogni kezdett a gyomrom. Túl kicsi volt ez a szoba ennyi embernek.
– Csattanást hallottunk...– nézett körül Aiden. Végül Jane arcán állapodott meg a tekintete. Gareth ugyan így tett. Végül oda guggolt a barátnőm mellé, és simogatni kezdte azt a helyet ahol megütöttem. Ettől csak még kellemetlenebül éreztem magam.
– A várva várt királynő visszatért. Kegyetlen és hisztis, pont amilyen volt. – Gareth gúnyos szavai belém martak. Egy részem szerette volna őt is felpofozni, a másik elszégyellte magát.
– Gareth! – Aiden tekintete dühösen villant bátyára.
– Ebben a nőben mindig csak te láttad meg a szépet öcsém. Azt hittem ezúttal más lesz, de hiába szép az alma, ha belül roha...– könnyek szöktek a szemembe, vártam, hogy befejezze, de már képtelen volt rá. Aiden nekifeszült, és a torkánál fogva falhoz szorította.
Kezdett elmérgesedni a helyzet, tennem kellett valamit. Nem engedhettem, hogy könnyeim úrrá legyenek rajtam. Itt volt az ideje, hogy halljam az egész történetet, még ha ez azt is jelenti, hogy nem az vagyok, akinek hittem magam.
– Aiden. Engedd el! – hangom magabiztosan csengett, sokkal erősebbnek, mint hittem magam. Azután...
Még elkaptam Jane dühös tekintetét, majd a kezét is.
– Szeretlek Honey, de ha még egyszer megütsz én... Én… – könnyek csorogtak végig az arcán, kezei remegtek kezeim között. Szívem bele sajdult a tekintetébe.
– Sajnálom Jane. Nem tudom, mi történik velem. Már nem tudom... – kezeimre meredtem, amik most az ölemben hevertek. Hasztalanul. Nem voltam képes rá, hogy pusztán fizikailag védekezzek az érzésáradat ellen.
– Ne engedd, hogy ezek a balfaszok megmondják ki vagy, és ki nem! – kiáltott rám hirtelen. Bár arcát még mindig könny áztatta, szavait átjárta az erő, és az energia. – Csak legyél Honey! Ha szereted ezt a srácot, ne lökd el magadtól csak úgy. De ne pofozgasd a barátnődet és ne roppanj össze, csak mert pár idióta zaklat téged!
– Nem csak erről van szó. – harapdáltam a számat. – A szüleim... azt hiszem hallottam őket. Mintha láttam is volna...
– Az csak a múltidéző miatt volt. – Aiden egy laza mozdulattal elengedte Garethet. – A férfi az étteremben.– magyarázva az értetlen tekintettemet látva. – Aki annyira kötekedős hangulatban volt... Már ott éreztette velem, hogy nem egyszerű ember, de nem hittem volna, hogy ilyen hamar lépni fog.
– Szóval az a férfi felidézte a gyerekkori emlékeimet? Vagy csak... – morfondíroztam.
– Olyan mélyre ásott, amilyen mélyre csak tudott. Kész csoda, hogy nem őrültél bele. – Gareth még mindig megvető pillantásokat küldött öccse felé, de már jóval nyugodtabb volt a hangulat.
– A szüleim rémültek voltak, menekültek...
– Mi elől? – Jane egyik lábát maga alá húzta izgatottságában.
– A csúf herceg elől. – Ismételtem el ugyan azt, amit a szobában hallottam. Visszagondolva, még mindig ugyan olyan rémisztő volt az egész. Beleborzongtam a gondolatba, hogy vajon ki lehet az a csúf herceg, akitől rettegtek. De egy herceget se ismertem ezelőtt.
Nagyot ugrottam amikor Garethből kutyaugatás szerű nevetés robbant ki.
Még Jane is elmosolyodott kissé.
Aiden egyik lábáról a másikra állt, nem úgy tűnt mintha értékelné bátyja jó kedvét. Inkább, mint aki egy családi vacsorán ül, és nem tudja mit is kéne mondania. Végül egyszerűen beletúrt sötét hajába, és a plafonra meredt.
– Hát ez igazán kellemetlen.
– És értelmetlen is...– Bár Gareth abba hagyta a nevetést, úgy tűnt minden egyes alkalom, amikor rám néz, egy valódi megpróbáltatás a számára. Valószínűleg az arcomra volt írva, hogy „Mi a franc bajod van?” Mert arcán vörös pír jelent meg, jelezvén egy újabb nevető görcs érkezését.
– Ne nézz már így rám, hát még mindig nem esett le, te nő?
– Óvatosan megráztam a fejem. Szerettem volna, ha Aiden kicsit besegít, de úgy tűnt most festi át a szobám falát a szemeivel, ugyanis még mindig rám se hederített.
Jane halkan kuncogni kezdett.
– Gareth, késztetést érzek... – kezdtem ökölbe szorított kézzel meredni rá. Miért nem mondja ki senki azt, amire gondol? Nem volt kedvem tovább barkobázni...
– Én vagyok az. – suttogta Aiden a beálló csendben. Gareth válla ismét megrázkódott. – Én vagyok a csúf herceg.
Elállt a lélegzetem. Ahogy Aiden sötét szemeibe néztem, tudtam: nem hazudik.
A szívem úgy verdesett, mintha ki akarna ugrani.
A férfi, aki utánam sietett a kihalt utcán, aki megmentett már kétszer is, ha nem háromszor, aki szavaival megérintett, aki végig maszkot viselt, most felém fordult, és lehúzta a maszkját.