Enyém, holtodig

7. Fejezet

Giletus hitvesének szobájából visszatért a sajátjába. Első dolga volt, hogy közölte a szolgával, nem törődve a kései órával, küldje be hozzá az ügyészt, az udvarbírót, a porkolábot, a káplánt és az íródeákot. A cseléd távoztát követően a herceg maga maradt a helyiségben. Egyedül, a gyertyák lángja teremtette félhomállyal, amit olykor fényes fehér fénnyel szabdalt keresztül egy-egy villám és a kinti éjnél sokkalta sötétebb gondolataival.

Meghozta a döntését, és ez ellen a döntés ellen sem az esze, sem a lelke nem tiltakozott. Mi több, az esze szinte követelte, hogy cselekedjen elhatározása szerint, a lelke pedig már, úgy hitte, teljesen halott. Ahogy teltek a várakozás percei az elhatározása úgy vált szilárdból tökéletesen megingathatatlanná.

Végül a hivatott személyek megérkeztek és egyesével besorjáztak az ajtón. Mindük arcáról kíváncsiság, zavarodottság és az erővel elkergetett álom foszlányai tükröződtek. Bár az uruk előtt való megjelenés megkívánta volna az illendő öltözetet, azonban az értük küldött szolga mindannyiuk értésére adta, hogy Giletus óhaja nem tűr halasztást, így hát minden jelenlévő abban a ruhában állt meg a herceg előtt, amit hirtelenjében magára tudott kapni. Ennek fényében az urak igencsak érdekes összevisszaságba öltözve voltak jelen, de ez a herceget láthatóan a legkevésbé sem zavarta. Az arca komorságot tükrözött, de mindenki hamar kitalálta, hogy ennek semmi köze a ruházathoz, ami rajtuk van.

Giletus lassan és sötét tekintettel mérte végig őket, majd némi csönd után, amit olykor a kinti mennydörgés szaggatott szét, megszólalt.

- Azért hívattam kegyelmeteket ebben a szokatlan órában, mert házam becsületén folt esett. Ezt a foltot még a mai nap folyamán, haladéktalanul le kell mosni. –A hivatottak értetlen arccal néztek össze, de a herceg ezzel mit sem foglalkozva folytatta. – Hitvesem, Rozália grófnő ama bizonyos személlyel ki ezidáig váram vendégszeretetét élvezte, Vencel gróffal megcsalt. Hlavacsek úrral az embereim mostanra minden bizonnyal végeztek, azonban a hitszegő asszony felett mi mondunk ítéletet. Feleljenek hát uraim, mit érdemel az a nő, aki hűséges urát, főúri férjét aljasul megcsalja, holott mindezen ballépés súlyos következményeire kellő időben figyelmeztetve lett?

A hallgatóság megrökönyödve és sápadtan nézet össze, de a szavaknál beszédesebbek voltak a váltott pillantások és az arcokra kiülő gondolatok. Egyikük sem feltételezte, hogy úrnőjük ilyesféle tettre vetemedhet, holott egyikük-másikuk ugyanúgy észrevenni vélte a jeleket, ahogy a herceg két vitéze, Ráskay és Horváth is észrevették.

Giletus tekintete türelmetlenül cikázott a vele szemköz állók között. Határozottan ingerelte az a csönd, amit egyikük sem tört meg, hogy a tudomására hozza a véleményét vagy meglátását. Kezdte belátni, hogy ennek az egésznek nincs is több szerepe a puszta formaságnál. Mindössze csak azért hívatta ide őket, hogy az önkényesség vádja ne illethesse őt. A döntése megszületett abban a pillanatban, ahogy a feleségének hátat fordítva kilépett a szobából. Abban a pillanatban, hogy a szerelmes férj meghalt a sértett büszkeségű várúr kezei által. Abban a pillanatban, hogy az érzelmeket meggyilkolta a hideg racionalitás. Komor tekintettel fürkészte az urakat, akik csak nem akartak megszólalni, hanem inkább csak zavarodottan huzigálták hálóruhájukat vagy épp éjjeli köntösüket és nem győzvén kivárni az ítéletet, végül megszólalt.

- Kegyelmetek hallgatnak? Akkor hát egyetértenek velem. A nekem adott pallosjognál fogva az ítéletem imígyen hangzik: Chlodoveno hercegné Vratiszlav Rozália grófnő még ma éjjel elevenen falaztassék be a keleti őrtoronyba, a szoba mellé, ahol szégyent és gyalázatott hozott a váramra és ezzel egyetemben énreám. Ott senyvedjen és pusztuljon el, a szomszédságában annak a helynek, ahol gyűlöletes bűnét elkövette mindünk ellen. – Pár pillanatra csend követte a kemény és könyörtelen szavakat, de azok a pillanatok hamar elszálltak és a herceg folytatta. - Ügyész és udvarbíró uram, serényen hívassák elő a mesterembereket és adják utasításba, hogy tüstént lássanak munkához. Kegyelmed, Orczy Lőrinc káplán, bemehet, hogy az utolsó szentségeket feladja a halálra ítéltnek. Udvarbíró uram, rögtön küldjön két fegyveres vitézt a feleségem szobájának ajtajához és adja parancsba nekik, hogy a káplánon kívül egy lélek sem mehet sem be, sem ki.