Enyém, holtodig

5. Fejezet

Rozália már gyerekként is olyan szép volt, hogy voltak, akik egyenesen égi tüneménynek nevezték. Bájos kisugárzás jellemezte, és nagy, kék, eget idéző szemek. Az orcáján mindig lágy, rózsás pír volt, ajkai pedig állandó mosolyra húzódtak, ezzel közszemlére téve gyöngysort idéző fogsorát. Mindig nevetett, és imádott a szabad ég alatt lenni. Talán kissé szertelen természettel rendelkezett.

Vratiszlav gróf egyetlen leánya lévén érthető, hogy a széltől is óvta gyermekét. Ezzel egy időben igyekezett a kedvében járni, és minden óhaját teljesíteni. Mivel a lány anyja korán, és éppen ezért idő előtt halt meg, így az apja szent céljának tekintette az elvesztett szülő pótlását is. Azonban Rozália még így sem lett elkényeztetett, és ezt a nagynénjének számlájára lehetett írni. Míg az apa engedékeny volt, és bármit hagyott volna, amihez gyermekének kedve támadt, addig ő sokkalta szigorúbban állt a nevelés kérdéséhez. Mivel a gróf hitvese eltávozott, így hajlott a nővére szavára, mivel úgy ítélte meg, hogy egy nő mégiscsak jobban ért a neveléshez, mint egy férfi. Végtére is ez a nők dolga, ő nem érthet hozzá, és nem is kötelessége érteni.

Rozáliát, ha nem is zárták zárdába, mivel ebbe a gróf nem volt hajlandó belemenni, de egy apácát mellé rendeltek, hogy nevelje. Míg a lány inkább arra vágyott volna, hogy apja történeteit hallhassa, helyette a Bibliából olvastak fel neki. Szertelen dalok helyett zsoltárokat kellett énekelnie. Lovagolni pedig, bár apja engedélyezte, mégiscsak akkor tudott, ha megszökött nevelője elől. Rengeteg konfliktusa is származott ebből a nagynénjével.

Órák hosszán át hallgathatta a dorgálásokat, amiket a szabályszegéseiért kapott. Mit hibázott, hogy az egyáltalán miért számított annak, mit kellene kapnia érte büntetésképpen, de ő mindennek ellenére újra és újra megtette, és ahogy nőtt, úgy szegült egyre többet szembe a szabályokkal.

Aznap is megszökött nevelője mellől, kihasználva annak figyelmetlenségét, amit az az apróság idézett elő, hogy a lánynak próbált keresni egy rózsafüzért, mivel amaz váltig állította, hogy fogalma sincsen arról, hogy hova tűnt a sajátja. Míg az apáca kutakodott, hogy előkerítsen egy új imaeszközt, addig Rozália szép csendben kiosont a helyiségből, amikor pedig úgy ítélte meg, hogy hallótávolságon kívülre került, futásnak eredt, és meg sem állt egészen az istállóig. Természetesen szívesebben űzte volna kedvtelését nadrágban, de attól félt, ha még a ruhaváltással is vesztegeti az idejét, elszalasztja a lehetőséget.

Az istállónál nagy szerencséje volt, mivel apja hátasa, aminek a hátán lovagolni járt, elő volt vezetve. Erős volt a gyanúja, hogy épp csutakolásra várt, de neki mindez csak kedvezett. Amilyen gyorsan csak tudta felszerszámozta, és még azelőtt vágtára fogta, hogy a lovász, vagy valamelyik inas előkerülhetett volna.

Élvezte a szabadságot, amit a lovaglás élménye adott neki. Végre nem volt a közelében senki, aki megmondta volna, hogy mit, és hogyan kellene csinálnia. Nem leste árgus szemekkel senki sem, szinte keresve a hibáit, és nem jegyezte meg, hogy a viselkedése kifogásolható. Hogy egyáltalán nem úgy tesz, mint ahogyan az egy grófkisasszonytól elvárható lenne. Éppen ezért élvezte elmondhatatlanul azt az érzést, amit az átmenetileg lehulló béklyói okoztak.

Természetesen nem lehetett túl sokáig távol. Abban persze nem reménykedett, hogy az eltűnése nem szúr majd szemet nevelőjének, hiszen a szituáció, amiből kereket oldott, maximálisan fél órára foglalhatta le Elena nővért, ő pedig már most biztos volt abban, hogy ezen az időkereten bőségesen túlhaladt. Amikor ez tudatosult benne, kényszeredetten vett búcsút a boldogságtól, amit érzett, és nógatta sebes tempóra apja lovát, hogy a lehető leghamarabb visszaérjen.

Azonban amikor visszaért az istállóhoz, mégis úgy érezte, hogy nem siethet. A tekintete egy fiún akadt meg, akit ugyan korábban is látott már pár alkalommal, de nem tudta, hogy lovászinas. Léptetve ment elé, és látva az arcán a rémületet és a pánikot, könnyen kitalálta, hogy ő volt megbízva apja jószágának rendbetételével, azonban a ló nem volt sehol, ő pedig joggal kezdett el aggódni a tulajdon életéért.