Enyém, holtodig

3. Fejezet

Elérkezett a vendég érkezésének napja, aminek Rozália meg is adta a módját. A legszebb ruháinak egyikét öltötte magára, és hiába tudta Giletus, hogy az illem így kívánja, egyszerűen képtelen volt levenni róla a tekintetét. A karcsú alakjáról, amit a kék bársonyruha takart. A kerek csípőjéről, amiről tulajdonképpen csak ő tudta, hogy milyen kerek is valójában. A gyönyörű, hullámos, aranyszőke hajáról. Rozália messze kitűnt szépségével a vár összes hölgye közül, a mai nap pedig különösen szembeötlő volt, hogy a Jóisten bőségesen ellátta jóindulatával.

A hercegné természetesen a fogadóbizottságra is legalább annyit áldozott a figyelméből, mint saját magára. A katonáknak, akik a falak mentén álltak, olyan fényes volt a vértjük, hogy szinte már bántotta az ember szemét, ha rájuk nézett. Hasonlóképp a fegyvereikkel. Az udvari cselédek ruhája ugyancsak makulátlan volt, az udvaroncok megjelenése pedig kifogástalan. Még a férjét is rávette, hogy a legszebb ruházatát húzza magára, bár ez nem volt egyszerű feladat, mert Giletus váltig állította, hogy egy egyszerűbb is megteszi, végtére is nem a király látogatja meg őket. Azonban Rozália bármily gonddal is készült elő a vendég fogadására, a herceg figyelmét csak ő kötötte le.

Így eshetett meg, hogy a várúr Vencel grófra úgy pillantott fel, amikor eléjük léptetett barna lován, mint aki kábulatból ébredt. A férfi népes kísérettel érkezett és úgy tűnt ezt rendjén valónak is tartja. Ő maga barna hajú volt és zöld szemű. Magas, széles vállakkal, de a legkevésbé sem sugallta azt az érzetet, amit az ember elvárna egy gróftól. Giletusban a testalkata ellenére is egyre jobban éledezett a gyanú, hogy gondjai támadnának egy kétkezes pallossal. Olyan tekintettel mérte végig, mint egy olyan farkas, akinek egy másik a territóriumára lépett. Ezzel szemben Rozália arca ragyogott és maga volt a megtestesült kedvesség. Bájos mosollyal nézett fel a grófra és kérte csodás hangján, hogy leszállva lováról mielőbb csatlakozzon hozzájuk. A vendég amint észrevette elbűvölő rokonát, rögtön másképp kezdett viselkedni. Azonnal kihúzta magát a nyeregben és abban a szent minutumban, hogy a hercegné befejezte az üdvözlést, bókáradatban részesítette.

– Mi sem természetesebb, gyönyörűséges húgom. – Úgy pattant le hátasáról, mint a villám, és a nőbe karolva indult arra, amerre az vezette, a kantárt meg csak beledobta egy odasiető istállós fiú markába. Giletus akaratlanul is úgy érezte magát, mintha csak egy árnyék lenne. Pont olyan árnyék, mint az, aki az imént elvezette a paripát. Természetesen ez csak és kizárólag Vencel gróf jelenlétének volt köszönhető. Rozália meg is torpant egy pillanatra és röstelkedve nézett a férjére.

– Ő itt a férjuram, Chlodoveno Giletus herceg. Szívélyes vendéglátód. – Az említett a lehető legkurtábban tett eleget az elvárt köszöntési formulának. Már most határozottan nem kedvelte a grófot és alig várta a pillanatot, hogy a vára falain kívül láthassa. Akkor garantáltan őszinte lesz a búcsúja, és vele együtt minden más érzelme.

– Remélem nem volt fáradtságos utad – préselte ki magából, miután a pillantása találkozott Rozáliáéval.

– Nagyuram, az utam tökéletes volt. – A válasz egy széles vigyor mellett érkezett, majd a továbbit már nem is neki címezte. – Amióta pedig ideértem, egyenesen csodálatos lett.

Giletus arca alig láthatóan megrándult, ellenben Rozália szeme csillogni kezdett. Láthatóan elnyerték a tetszését a hallottak. A herceg azonban nem tudta osztani ezt a lelkességet. A vendég már azelőtt mérhetetlenül bosszantotta, hogy megérkezett volna, most pedig, hogy már a vár falain belül szívta a levegőt, a bosszúsága csak fokozódott. Mindennel problémája volt. A vendég aranyhímzéses, zöld ruhájával. A lova színével és a szerszámai csillogásával. Még a gróf oldalára kötött kard is csak dühítette, mégpedig oly mértékben, hogy élete legnagyobb boldogsága lett volna, ha Vencel orra alá dörgölhetné, hogy bizony a súlyozása igencsak el lett rontva, és bár nem tudja ki volt a kovácsmester - noha ez esetben ez a titulus igencsak elvitatható tőle -, de a helyében többet hozzá nem menne semmiért.