Enyém, holtodig

4. Fejezet

Rozália ágya a vár egy távolabbi helyiségében került elhelyezésre, amit Giletus színlelt nyugalommal vett tudomásul. Ez a nyugalom valóban megjátszott volt, mert belül indulatai szilaj hullámokat vetettek, és végtére is ezen indulatok vezettek a döntéshez is. A feleség megelégelte, hogy a férje rivalizál és vádaskodik, ő pedig emiatt folyamatos védekezésre kényszerül. A herceg nem tudta, hogy mégis mit tehetne, mert reményeivel ellentétben nem sikerült Rozáliát jobb belátásra bírnia. A nő továbbra is gyakran időzött Vencel gróf társaságában, és továbbra is úgy vélte, hogy mindössze a kötelezettségének tesz eleget, bár Giletus már korántsem gondolta így. Szerinte neje már sokkal tovább ment ennél.

Hogy véget vessen az eltelt napok őrjítő hatásának úgy döntött, hogy ideje volna egy kicsit vadásznia. Lehűthetné vele az indulatait, azonban ahogy ezen az üdítő lehetőségen elmélkedett, eszébe jutott valami más. A nyeregbe ülve léptetett a kertben sétáló Rozália és Vencel mellé.

– Csodás az időnk a mai napon, nemde? – Mosollyal az arcán tette fel a kérdést, de ez mindössze csak színjáték volt. A gróf némi meglepettséggel pillantott fel, majd bólintott.

– Valóban csodás.

– Ennek fényében mit szólnál egy kis vadászathoz? A lég nem mozdul, így az állatok nem érzik majd a szagunkat, és a hőmérséklet is pont megfelelő.

Vencel szeme felcsillant. Éppen egy kedvére való elfoglaltság. Mindig is szeretett vadászni, és ebben az a rossz híre sem akadályozta meg, amit a barátja halála után mutatott közönyös viselkedése idézett elő.

Giletus arcán egy elégedett, ugyanakkor baljós mosoly jelent meg, míg Rozáliáén a rémület. A gróf karja után kapott volna, de az máris az egyik szolga vezetésével az istálló felé indult. Látható volt, hogy nem lehet megakadályozni, ha valamiben szórakozást vél látni. A nő dühös arccal meredt férjére, mire az egy olyan mozdulatot tett, mint aki azt akarja jelezni, hogy ő ártatlan, mint a bárány, és mindössze csak egy javaslatot tett. Ezt követően lovával a vendég után indult, és nem foglalkozott tovább a hercegnével.

Mire elért az istállóhoz, Vencel már lova hátán ült, és izgatottan várta vendéglátója érkeztét. Eközben a szolga íjakat és nyilakat, tőröket, valamint kürtöket hozott elő, illetve mindkét férfi kardját. Sosem lehet tudni, hogy épp melyik teszi a legjobb szolgálatot.

– Igazán megleptél a javaslatoddal, herceg, de az ötleted igencsak kedvemre való.

– Efelől nem volt semmi kétségem, barátom. – Giletus jelentőségteljesen bólintott, majd az erdő felé intett. – Ideje volna indulnunk, mert nem tudhatni, meddig nyúlik el a kis elfoglaltságunk.

Ezt követően a várkapu felé indultak, majd átlépve azon, az erdő felé haladtak. A grófot olyannyira tűzbe hozta a vadászat gondolata, hogy fel sem tűnt neki, hogy hiányzik pár szokásos dolog, ami hivatott volt az urak szórakozásának könnyítését szolgálni. Sehol nem voltak a parasztok, akik botokkal a kezükben előremennének, hogy felverjék a vadakat. Sehol nem voltak a vadászkutyák, amiknek a feladata lett volna a préda kiszimatolása. És sehol nem voltak a társak, hogy mégiscsak élvezetesebb legyen a dolog. Azonban Vencelnek mindez nem szúrt szemet. Az erdő peremét elérve rögtön izgatott forgolódásba kezdett a nyeregben, hogy mégis hol találhat olyan jószágot, aminek a leölésével csak tovább fényezheti hírnevét. Giletus mindeközben csendben lovagolt mögötte, és a tekintetét egy pillanatra sem vette le a férfi tarkójáról. A keze újra és újra végigsimított kardja gombján, és akaratlanul is eljátszott a gondolattal, hogy a pengéje vajon mennyire haladna akadálymentesen át a hátán. Gondolataiból fantáziálásának tárgya rángatta vissza a valóságba.