Enyém, holtodig

6. Fejezet

A várra ráfeküdt a csillagtalan éj komor sötétsége s nyomasztó csendje. Giletus ebben a csendben várta, hogy emberei megérkezzenek, és ezt az időt arra használta fel, hogy összefűzött ujjaira támasztott állal bámuljon a kandallóba, és figyelje a táncoló lángnyelveket. Mindig is ámulattal csodálta a tűz gyönyörűségét. A vörösessárga színt, a mozgást, ami ingadozó, de mégis erőteljes volt. Ahogy nézte, akaratlanul is egy párhuzam jutott az eszébe. A tűz olyan, akár a nők. Gyönyörű, vad és megmelegedhetsz mellette, de meg is égethet. Keserű mosoly jelent meg az ajkán ettől az felfedezéstől. Megégette magát. És hagyta is megégetni magát, mert szerette azt, aki a lángok közé lökte. Vagy önként sétált bele? Már maga sem tudta, de azt igen, hogy ennek itt és most véget vet.

Mostanra már az egyetlen érzés, amit érzett, a mérhetetlen harag volt. A harag amiatt, hogy elárulta az, akit szeretett, és akiért bármit megtett. Még azt is, hogy elnézze, hogy idegen férfival dévajkodik. A fogai megcsikordultak, ahogy eszébe jutott az ember, aki minden baj forrása és boldogsága gyilkosa volt. Ráeszmélt, hogy még életében nem gyűlölt úgy senkit, mint ahogy őt gyűlölte. Végtére is ő vette el tőle azt, aki biztos pont volt az életében, fényessége és egyben öröme is. Nem véletlen, hogy abban a szent pillanatban tudta, hogy mit fog tenni, amikor látta feleségét Vencel gróffal távozni a nagyteremből.

Amint a szobába belépett a két hivatott személy, az ágyra fektetett kardja markolatára fogott és felállva feléjük fordult. A megjelentek vonásain, a látvány láttán sem tükröződött a meglepettség, vagy az értetlenségnek az árnyéka se. Mintha csak tudták vagy érezték volna, hogy valami történni fog és rájuk szükség lesz. Giletus pedig nem is váratta őket sokáig hanem nyomban közölte velük utasítását.

- Mindketten felkötitek a kardotokat, és a legnagyobb csendben visszatértek hozzám. Aki egy szót is szól arról, ami történt vagy történni fog, az halál fia!

A katonák egy biccentés után sietve távoztak, hogy ezt követően pár perc múltával felfegyverkezve vissza is térjenek. Eszükben sem volt megkérdőjelezni az utasítást, sem pedig puhatolózni az oka után. Egyszerűen csak tették, amit az uruk mondott. A herceg, amint megjelentek és a templom tornyának harangja elütötte az éjfelet, a homokórán pedig aláhullott a negyvenötödik percet jelző homokszem, kilépett a szobából, ők pedig árnyékként követték. Az útjuk egyenesen Rozália újonnan kijelölt szálláshelyéhez vezetett. Az odáig tartó távot oly néma csöndben tették meg, hogy a kísértetek sem lehettek volna némábbak náluk. Körülöttük síri csend és áthatolhatatlan sötétség honolt, amit csak a kint cikázó és időközben megjelent villámok eget átszelő fénye szaggatott szét pár pillanatra, hogy aztán a hozzájuk társuló mennydörgés végképp megszüntesse az éjszaka nyugalmát.

A hercegné szobáját elérve mindhárman elrejtőztek annak ajtajának a közelében, a keleti őrtorony öles falának mély bevágásánál.

Nem kellett sokáig várniuk.

Alig telt el némi idő, és léptek nesze hangzott fel a folyosón, ami el is halt Rozália ajtaja előtt. A herceg lélegzet visszafojtva figyelt, közben pedig a kardját egy alig hallható szisszenés mellett pár centinyire kihúzta a hüvelyéből. Alighogy az éjszakai látogató a kezét a kilincsre tette, újabb villám hasította ketté az éj fekete fátylát, ezzel láthatóvá téve a jövevényt. Giletusnak nem kellett csalódnia a gyanújában. Vencel volt az.

A herceg visszalökte a fegyverét a tokjába és türelemre kényszerítette magát. Várnia kellett, pedig roppantmód nehezére esett. Az idő, úgy érezte, csigalassúsággal vonszolja magát előre. Ahogy a gróf belépett a terem díszes faragású tölgyfa ajtaján, Giletus olyan halkan és fojtottan szólalt meg, mintha a hangja egy kriptából tört volna fel. Parancsa rövid volt, bár annál világosabb: