Chloe naplója //Lassan, de biztosan frissül//

Part 2

                    Chloe naplója
                          (2.rész)

Felébredtem.
Nem akárhol,  e-egy sötét szobában, nem egyedül.
Ott volt Mason, és idegesen járárkált fel-alá. Mikor észrevette, hogy felébrettem, odaugrott hozzám, s megkérdezte, hogy kényelmes-e a szék. Nem volt, mert vasszék volt. Égétett. Nem kicsit, nagyon! Ekkor megláttam egy üvegcsét, vasfű olaj volt benne. Avval kente be a széket, ezért égetett annyira. Szóval odaugrott hozzám, s azt kérdezte, fáj e a fejem, ideges vagyok-e vagy érzékeny-e
a szemem a fényre.
~Nem~ mondtam.
~Biztos?~ kérdezte aggódva, s furcsálva egyszerre.
~Hol vagyok? Mi történt?~ kérdeztem a másodikat csak megjátszásból.
~A szobámban.~
~Aha, és miért?~
~ Öö, elájultál.~ vágta rá gyorsan.
~ Miért?~ Na, itt majdem én válaszoltam magamnak, de az utolsó pillanatban visszafolytottam ezt a  csodás dolgot, ami lebuktathat.
~Légyszi engedj el mert elégé kényelmetlen hogy kivagyok kötözve~
~Nem~
~De-de miért?~
~Mert olyat csinálnál amit máskor nem tennél.~ válaszolva, azt gondolva, hogy az élet-halál középdimenzióban vagyok, ahova azok kerülnek, akik vámpír vérrel halnak meg a szervezetükben.
~Higy nekem nem lesz ilyen.~ szinte elhaló hangot motyogta, a sikitást visszafogva a vasfű olajtól.
~Najó, de ígérd meg hogy nem mész el, és nem bántasz senkit!~ mondta aggódótekintettel, úgy tudván, hogy ember ért akarok. Igaza volt. Csak az okban tévedett.
Elengedett.
~Huh, köszi. Égetett a szék.~
Ez volt szerintem az a mondat, amit nem akart hallani, ugyanis az arca kellemetlen fintort mutatott.
~Jajj, azt hiszem el kell árulnom valamit. V-vámpír vagyok.~ nyelte el saját szavait izgultában.
~Én is. Mármint! Azta! Vagyis tényleg!? Mármint létezik eggyáltalán vámpír?~ próbálkoztam nem lebuktatni magam automatikus válaszai miatt.
~Öüh, felejtsd el amit mondtam.~ igézett meg újra. Elegem lett. Nem kicsit, nagyon.
~Na, most lett elegem a játszásból! Én is vámpír vagyok!~ szugeráltam, hogy bizonyítékot is mutassák.
~Tudom, hisz átváltoztattalak!~
Átváltottam a szemem vörösre, és vissza. Elhitte.
~Úristen! Ittam belőled! Ez vérmegosztás! Az nagyon személyes!Miért hagytad?!~ akadt ki, ami egyébként elég vicces volt.
~Hogy ne bukjak le.~ vontam meg a vállam.
~De akkor is szólhattál volna!~ mostmár nem volt vicces. Mérges volt.
~Bocsi!~ "sajnálkoztam"
~Hah, most már mindegy.~ Ekkor vérvörösre váltott a szeme, olyan ismerős volt.
~Oh, bocsesz mindjárt jövök, csak éhes vagyok!~ indult az ajtó felé.
~Oké, de lehetőleg ne azablakom előtt!~ igen, ő volt a teliholdi gyilkos az ablakom előtt.
~Oké oké, amúgy miért játszotad hogy nem tudsz semmit?~ torpant meg szavaim hallatán.
~Megszokás, ha a munkatársaim sem tudják akkor senki~
Persze rajta kívül.
~Kivel dolgozol eggyütt?~ kiváncsiskodott.
~Bocsi, de még nem mondhatom el neked!~ vágtam rá gyorsan.
~Oh~ szomorkodott.
Pipippipip
~Bocsi, ezt fel kell vennem.~
Felvettem a telefont.
~Igen, főnök!?~ mondtam szinte suttogva, ami tökmindegy, mert úgy is hallja a vámpírok szuperhallása révén.
~Kémkedtél az áldozat után!?~ ordította.
~Éppen azt csinálnám, ha hagyná!~ feledkeztem meg Mason ittlétéről.
~Mivan?!?~ sikított Mason, aki az egészet hallotta.
~Ez az áldozat volt!?~ recsegte az én "drága" főnököm.
~Bocsánat, mindjárt jövök!~ fordítottam a szemem az áldozatomra.
~Ugye tudtja a maffia szabáaáa...áaaá~
Kinyomtam, és Mason felé fordultam.
~Értelmes magyarázatom van mindenre~ mondtam s kitörtem a nyakát.
~Itt vagyok, hozzák a boszorkányt!~ folytattam a telefonhívást.
~Minek?~ értetlenkedett.
~Ez az eggyetlen természetfeletti emlékezettörtési alternatívánk!~ magyaráztam.
~Értem, és mit töröljünk ki?~
~Az egész délutánt! Csak annyit hagyjanak meg hogy leültem mellé a teremben, annyit adjanak hozzá hogy hazament,elfáradt, ezért lefeküdt pihenni, s elnyomta az álom~
~Értettem, két perc és ott leszünk!~

                       Folyt. Köv.