Anna, a fiatal tizenéves lány éppen haza felé igyekezik a sötét, esti utcákon az otthonába, amikor két férfi megtámadja. Egy rejtélyes férfi vezeti őt haza, és megkéri Annát, hogy bízzon benne. De vajon feltétlenül megbízhat egy ismeretlenben egy ki...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A következő pillanatban arra eszméltem, hogy a házunkkal szemben sétálunk. Az ismeretlen lassított, és tökéletesen a kapunk előtt megállt. Aztán hátra nézett, egyenesen a szemembe, nem szólt egy szót sem, de várakozóan pillantott rám, mintha arra várna, hogy szó nélkül beforduljak a kapunkba, aztán eltűnjek.
Én viszont csak álltam döbbenten, földbe gyökerezett lábbal.
Honnan tudja, hogy itt lakok? Ki csoda ő, és miért segít nekem? És... egyszerűen csak vele akartam maradni. Azt akartam, hogy sose feleddjem el, milyen békés érzés volt vele sétálni a sötét, hűvös utcákon. Nem akartam, hogy elmenjen, és örökre eltűnjön az életemből.
Meg akartam tartani az emlékét a szívemben.
- Ki vagy? - kérdeztem elfúló hangon. És akkor mélyen belenézett a szemembe, így fürkészett, s közben megvillant a szeme, s hirtelen olyan szikrázóan ragyogva fénylett a szemének tiszta kékje, hogy elállt a lélegzetem. Gyönyörű volt.
Aztán véget ért a pillanat. A kapuhoz sétáltam, még egyszer hátra néztem rá, s amikor bezártam magam mögött, akkor esett le, hogy megint nem felelt nekem. A házunk bejáratához mentem, és megfordultam, hogy még egy pillantást vessek rá. De az utca üres volt.
Döbbenten ráztam meg a fejem. De igaz volt. Az utcán egy lélek sem mászkált. Az ismeretlen eltűnt. S ahogy még mindig elképedve kinyitottam az ajtót, hirtelen rájöttem valamire, ami akkora erővel hatott rám, hogy önkéntelenül megpördültem, hogy egy utolsó pillantást vessek az ismeretlen arcára, s magamba szívjak minden egyes percet, amit vele töltöttem.
Tudom. Tudom hol láttam már ezt a tekintetet. Tudom, miért volt ismerős az az érzés, ami elfogott, amikor az ismeretlen békés szemeibe néztem.
Minden erőmre szükségem volt, hogy be tudjam zárni az ajtót, de bár minden idegszálammal arra koncentráltam, csak a harmadik próbálkozás után tudtam beleilleszteni a kulcsot a zárba. Aztán felbotorkáltam az emeletre. Mikor kinyitottam a szobám ajtaját, megszédültem, s a falak elkezdtek rámdőlni.
Ez az utolsó emlékem...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Ha tetszett, kommenteljetek, vote-oljatok. Ölelem az olvasóimat!♡
