Felejthetetlen | Lando Norris

fourth

Ajánlott dal: 
Coffee Shop Date - Jaydan Talley

Unalom. Nagyjából ez az a jelző, amivel az utolsó másfél órát jellemezni tudom. Január vége felé járunk már, én pedig az utolsó vizsgámra készülök. Ha újra kezdhetném az egészet, kezdve az egyetemre való jelentkezéssel, biztosan nem jöttem volna erre szakra. Kerestem volna valami kevésbé izzasztó, de ugyanolyan keresett szakmát. De sajnos ilyen nem igazán sok létezik a világon.
Levettem a szemüvegemet, óvatosan az asztalra helyeztem, orrnyergemet pedig két ujjam közé csippentettem. A fejem már sajgott, az a rengeteg információ, ami az előttem heverő lapokat tarkította, már igazán nehezen akart a fejembe menni.
A tantárgy, amiből három nap múlva vizsgázom a vállalati pénzügyek, ami biztosan nem fog a kedvenc tárgyaim közé tartozni. Az előző félévben is szenvedtem vele, és ez ezúttal sincs másképp. Hatalmas óhaj szakadt fel belőlem, felálltam az asztal mellől, hogy egy újabb adag kávét készítsek magamnak.
A telefonomra már reggel óta rá sem néztem, valószínűleg rengeteg üzenet és nem fogadott hívás van rajta, anyukámtól kezdve Luka-n át, aki szerintem tíz percenként írt nekem egy szenvedő üzenetet. A fiú - velem ellentétben - rendkívül rosszul állt a vizsgákkal. Neki az az életfilozófiája, hogy minden ráér holnapig. Ha nem tudnám, hogy horvát, biztosan azt mondanám, hogy a Kanári-szigeteken élő spanyolok egyikével van dolgom.

Amint lefőtt az újabb adag koffeinbombám, visszaültem az asztalhoz és újra magam elé húztam a kidolgozott tételsort. A rengeteg papír és könyv között talán még annál is több tol, filc és kiemelőfilc sorakozott. Ha valaki meglátná a jegyzeteimet, vagy egy-egy kiemelt bekezdést, előbb gondolná azt, hogy művészeti szakos vagyok és éppen a diplomamunkámat készítem, minthogy azt mondaná, ez a lány biztosan gazdálkodási szakon tanul.
Hiába olvastam újra és újra el egy-egy mondatot, nem voltam képes értelmezni és felfogni az előttem heverő szavakat, így úgy döntöttem, ideje pihenni.
Áttelephelyeztem magamat a kanapére és elolvastam az összes üzenetet. Ahogyan éreztem, Luka rendkívül szenved a tanulással, egy idő után azonban megunta az "Én ezt nem bírom!" üzeneteket, helyette jobbnál-jobb képekkel bombázott engem, amik tökéletes lesznek a születésnapi köszöntéséhez. 
A fiú hol püfölte a kidolgozott tételsort, hol latin szeretőjének képzelte azt, hol pedig ellenséges megszállóknak képzelte a papírokat. Nevetve mentettem a képeket és írtam vissza a legjobb barátomnak.

Én
Nem vagy normális, remélem tudsz róla

Luka
Hidd el, babám, ezzel anyám is tisztában van

Éppen készültem visszaírni a horvát fiúnak, amikor valaki kopogtatott az ajtómon. El kellett gondolkodnom azon, hogy vajon rendeltem-e magamnak valamilyen ételt, amire fáradtságom miatt nem emlékszem. Az idegen ismét kopogott az ajtón, így kénytelen voltam kinyitni azt. Egy biztos, nem mondták be a hírekbe, hogy baltás gyilkos tanyázna London belvárosában.
Lassan nyitottam ki az ajtót, aminek túloldalán Lando kócos buksiját pillantottam meg. 
-Hát te? - ajkaim mosolyra húzódtak, amint megpillantottam a brit fiú kezében tartott virágot.
-Gondoltam meglátogatlak - elléptem az ajtóból, így beinvitálva a srácot a lakásomba. Lando a kezembe nyomta a csokrot, én pedig egy vázába helyeztem azt.
-Nagyon köszönöm a virágot - a fiú egy mosolyt dobott felém, én pedig végig simítottam a csokor közepén elhelyezkedő sárga gerberán.
A brit ledobta magát a kanapéra, tekintetét pedig végig vezette a konyhában található káoszon.
-Rosszkor jöttem? - csak legyinteni tudtam a fiú szavain. A mai nap után szerintem mindegy, hogy még órákon keresztül szenvedek vagy inkább pihenek.
-Dehogy, mára éppen elég volt - hogy fokozzam a hangulatot, drámaian odébb hajítottam pár darab papírt.

Az igazság az, hogy azóta a bizonyos esti séta óta nem beszéltünk a fiúval. A csók után tényleg megittunk egy forró csokit, amit csak nagy unszolás árán tudtam ráerőltetni a brit pilótára. Állítása szerint biztosan dupla edzésmunkát kell végeznie ennyi kalóriabevitel után.
Kéz a kézben végig sétáltunk a gyönyörűen kivilágított utcákon, majd a fiú igazi úriember módjára hazakísért engem, ahol pár csókkal el is búcsúzott tőlem. Azóta pedig majdnem két hónap is eltelt. Véget ért egy újabb Forma 1-es szezon, ami a brit legelső szezonja volt. Lando összesítésben tizenegyedik helyen végzett, amiért a fiú enyhén csalódottan nyilatkozott, én viszont iszonyatosan büszke voltam rá.
Évek óta nem követtem a sportot, ám amióta megismerkedtem a fiúval, aki rövid idő alatt belopta magát a szívembe, újra elkezdtem nézni a versenyeket. Luka csak nevetett rajtam, amikor mindig azzal az okkal mondtam le a vasárnap délutáni kávézást, hogy meg szeretném nézni a futamot.
Természetesen ezekről a brit fiú semmit sem tudott, és nem mostanában szeretném közölni vele ezen bizalmas információkat. A srácnak biztos helye van az új szezonra is a McLaren csapatánál, és biztos vagyok benne, hogy már elkezdett készülni rá.