Szívtelen | Kylian Mbappé fanfiction

r e p ü l ő t é r

Négy évvel ezelőtt
Wattford, Anglia

- Mama, mit szeretnél nézni? - kiabáltam, miközben a mama válaszát vártam a csatornák között keresgélve.

Nem érkezett válasz, még percekkel később sem. Néha már a hallásával is baj van, pedig eléggé erőteljes a hangom.

Annyira szeretem a mamát. Csak 2 éves voltam, amikor a szüleim meghaltak autóbalesetben, a bátyám Nolen pedig 4. Nem igazán emlékszem rájuk, sem én, sem Nolen. A mama persze magához vett minket, és azóta is ő nevel.

Sokszor éreztem magam rosszul amiért nem voltak szüleim. De ő mindig mellettünk állt, és az életünk csodás vele, hisz anyánk helyett anyánk. Ha valaki megkérdezi, hogy cserélnék e velük, habozás nélkül azt válaszolnám, hogy nem.

Nem cserélnék, hisz van egy aranyszívű, és gondoskodó nagymamám, aki az egész életét nekünk adta, na meg persze van egy csodálatos testvérem is, akit mindennél jobban szeretek.

Keresni akartam valami jó filmet a mamának, mert neki már nem mindegy mit néz. A régi filmeket imádja, illetve odavan a török sorozatokért, amik tele vannak drámával.

De hallottam egy nagy pukkanást a konyha felől, mintha valami le esett volna. Jaj, mama. Annyira ügyetlen néha, mindent elejt.

El is indultam a konyha felé, ami nagyon picike volt. Gazdagok sosem voltunk, egy kis házban élünk itt Wattford-ban, de mindig megvolt mindenünk, hisz a mama értünk dolgozott.

- Mi esett le mama? Várj, jövök és segítek. - csóváltam a fejem nevetve, de amikor megláttam, hogy mi hever a padlón, falfehér lettem.

A mama ott feküdt, szemei csukva voltak. A látvány egyenesen kitépte a szívem a helyéről. Gyorsan oda rohantam, és megpróbáltam felrázni.

- Mama! - szólaltam meg remegő hanggal. - Mama, itt vagyok. Nyisd ki a szemed. - ráztam, egyfolytában csak ráztam őt, de meg sem rezzent.

Nem tudom mennyi ideig próbáltam beszélni hozzá, hátha meghallja. Már csak annyira emlékszem, hogy Nolen éppen akkor esett be az ajtón, és amikor meglátott minket, akkor kétségbeesetten oda futott hozzánk.

Hívta a mentőket, akik egy fél órával később érkeztek meg. Újra élesztették a mamát, többször is. Én csak álltam ott egy helyben, a félelem csak úgy tombolt bennem, és azt éreztem bármelyik pillanatban elájulhatok.

Szükségem lett volna még a mamára, ahogy Nolennek is. Csupán csak egy 16 éves kamasz lány voltam, akinek rajta kívül már nem volt senkije.

Imádkoztam, pedig sosem hittem semmilyen vallásban. Csak azt kértem, hogy nyissa ki a szemét, és rám nézzen majd azt mondja, hogy ne aggódj kislányom, jól vagyok.

De ő már nem nyitotta ki a szemét. Térdre estem amikor láttam, hogy egy mentős együttérzően a bátyámra nézett és megcsóválta a fejét. Nem akartam elhinni, nem ment. Nolen persze összetört, láttam rajta, de tartotta magát és szorosan megölelt.

- Semmi baj, Luna. - suttogta kimerült hanggal, de tudtam hogy ez nem így van.

- Nem hagyhat itt minket. - zokogtam, és tudtam hogy a szívem már sosem lesz egészséges.