Verseim

II.

Emlékszem rád ahogy nevettél,

Ahogy boldogabbnál boldogabbá tettél,

Majd ahogy azzal a nevetéssel egy mély gödörbe löktél,

Ebből a gödörből éppen csak kihúzni nem jöttél.

Ott hagytál lent, a verem mélyén,

Ott táncoltam az élet pengéje élén.

Lent a mélyben, még a csillagokat sem láttam az égen,

A keserűség és a magány küzdött meg értem.

Mindig azt mondtad az én vétkem,

Akkor még elhittem, de most már kétlem.

Néha mikor magamba esek,

Mikor már azt sem hallom ahogy az óra ketyeg.

Érzem legbelül hogy a lelkem beteg,

Egyedül a testem az, ami még nevet.

Nem tudom miért akarok még lenni veled,

Mikor én már semmit sem jelentek neked.

Nem tudom miért gondolkodom még rajtad,

Mikor te az összes érzésem a földbe tiportad.

Nem tudom miért fáj téged mással látni,

Ha te sosem akartál velem boldog életbe vágni.

Kár volt rád bíznom az életem,

Mert rájöttem hogy veled csak a szívem égetem.

Kár volt téged szeretnem,

Mert veled boldog igazán, sohasem lehettem.

Kár volt benned bíznom,

Mert hozzád kötődik a legtöbb kínom.

Azt mondtad szeretsz,

De ha lehetőséged van rá már egyből temetsz.

Azt mondtad soha,

De mindig lett valami oka.

Belém rúgtál amikor tudtál,

És ez után csak még nyugodtabban hunytál.

El kéne már felejtselek,

De nem tagadhatom, hogy nagyon szerettelek.

2021.02.07

By: 0L3vi0