Verseim

V.

A fagyban a kezem a korlátra tapad,

Arcomra dér zúzmara és jég ragad.

Nincs hová mennem nincs menedék,

Egy helyre vágyom ahol igazán kellenék.

Leszáll az éj a hold fent ragyog,

Magam után talán semmit sem hagyok.

Orromból vér patak csordogál,

Szépen folyik beterít.

Megfagyok és elvérzek,

Ahogy süllyedek bekerít.

A félelem és szorongás lavina,

Hirtelen jön és magával ránt sunyiba.

Gyenge csontjaim vékony botként töri szét,

Nem marad belőle semmi, de semmi, ami szép.

Sápadt arcomon a szél és jég sebet vág,

Nem marad ép, a legerősebb fán sem az ág.