-Kedvelem. Komolyan! Nyolc évig jóba voltunk és még gimi alatt is tartottuk a kapcsolatot, de hétszentség, hogy soha többé nem veszem fel neki a telefont!
-Túlreagálod. Csak pár napról van szó és a fizetés is egész jó. Meg igazából nemet is mondhattál volna neki.
Tudtam, hogy igaza van. Néhány héttel ezelőtt, felhívott telefonon egy kedves barátom, hogy segítség kéne neki, ugyanis Balatonfüreden, június végén lesz egy rockfesztivál, ahova munkásokat keresnek, akik koncertek előtt felpakolnak a színpadra és utána segítenek a takarításban és a leszerelésben. Elvileg azok az emberek, akiket eredetileg beosztottak a hétvégére, valami nézeteltérés miatt, (amit nem igazán részletezett ez a volt osztálytársam) tüntetőlegesen lemondák az ottlétüket, úgyhogy sürgősen szükségük van alkalmazottakra erre a pár napra. Fogalmam sincs, hogy miért mentem bele. Biztos álmos voltam és le akartam rázni, már nem is emlékszem, csak arra, hogy azóta rendesen megbántam. Közben kiderült az is, hogy nem volt alaptalan az a sok lemondás, mert szállást és ételt egyáltalán nem biztosítottak nekünk, és még a fesztiválbérlet árába is be kellett szállnunk.
Így történt, hogy 2021 júniusában, ahelyett, hogy otthon, a szobám magányában stresszeltem volna, hogy felvesznek-e az egyetemre, Balatonon aludtam egy kényelmetlen sátorban és olcsó ételt ettem papírtányérból. De legalább nem voltam egyedül. Sikerült a mélybe rántani magammal Szonját is, hogy úgy, ahogy a gimiben végig, most a nagyvilágban is együtt szenvedjünk és utáljunk mindent.
Csakhogy neki aznap valamiért jókedve volt.
-Honnan jön ez a sok pozitivitás? Nem áll jól neked. – megpróbáltam csúnyán nézni rá, de az évek során megedződött barátnőmet már régen nem hatotta meg az egyébként gyilkos tekintetem.
-Én jól aludtam és neked se lenne ilyen rossz kedved, ha végre meginnád a kávédat.
-De annyira szörnyű íze van! Utálom az ilyen dobozosat. Legalább egy normális kávéfőzőt biztosíthattak volna nekünk.
Alapjáraton nem vagyok ilyen hisztis, de aznap már kora reggel elegem volt mindenből. Péntek délelőtt 9 óra volt és alig 20 perc telt el azóta, hogy arra ébredtünk, hogy a szomszédos sátorban, lakó, egy nappal az indokoltnál hamarabb beköltöző fesztiválozó pár egymással ordibál. Végül sose tudtuk meg, hogy szándékosan ült-e rá nyomorult srác a barátnőjének a napszemüvegére, vagy sem, mert amilyen gyorsan tudtunk, leléptünk. Szorgos keresés után végül találtunk egy kisboltot, ahol tudtam venni magamnak valami túlcukrozott kávét, amit muszájból, de végül elkezdtem meginni. Aznap délután kezdődtek az első koncertek és nem éltem volna túl nélküle.Délre voltunk hivatalosak a nagyszínpad mögé egy gyors megbeszélésre és munkabeosztásra. Előtte este már dolgoztunk egy keveset, az alap kellékeket, amiket nem cserélnek előadónként kipakoltuk és segítettünk beüzemelni, majd a csapatunk vezetője úgy gondolta, hogy tökéletesen megfelelek arra a feladatra, hogy kiosszam mindenkinek a ,,CREW" feliratú pólókat. Mindenki egyet kapott a három napra (öt, mert nekünk dolgozóknak ugye tovább kell maradnunk), de sajnos (nem sajnos) elfelejtettem visszaadni a maradékot a főnöknek, ezért nekem volt váltásom is. Ez a fesztivál feltűnően sokat spórolt az alkalmazottjain.
Az előttünk álló három órát a fesztivál helyszínétől nem messze lévő Balaton parti sétányon mászkálva terveztük eltölteni, amiért Szonja valamiért indokolatlanul oda volt. Néma tüntetéssel adtam tudtára, hogy nincs ínyemre a tény, hogy neki jókedve van, miközben nekem már a nyugodttan úszkáló kacsákból is elegem volt. Nem tudom, hogy a kávé hatása vagy a tudat, hogy aznap este egy Depresszió koncerthez fogok asszisztálni, de fokozatosan kezdtem magamhoz térni az önsajnálatból.
-Szól a telefonod! – rántott vissza a valóságba Szonja – Inkább meg se kérdezem, hogy miről álmodoztál.
-Leginkább a Depresszió koncertről. – vallottam be.
-Feleslegesen álmodozol róla, mert mi a színpad mögött fogunk dolgozni. Nem lesz se időnk se lehetőségünk figyelni.
-Majd amikor nem néz oda senki, gyorsan lelépek a tömegbe. – vázoltam az esti terveimet - Még a pogóba is beállok, hogy észre ne vegyenek!
-Aha, azt próbáld meg, hogy otthagysz engem egyedül. De most már igazán felvehetnéd a telefonodat, mert azóta is csörög.
Egy igazad van pillantással a kezembe vettem a telefonomat és felvettem. A kiülős éttermek és kávézók felé vettük az irány, miközben Esztivel, a nővéremmel beszélgettem, Szonja pedig hallgatta és néha elmosolyodott egy-egy félmondatomon. Már nagyon messze járhattunk a fesztivál kijelölt táborhelyétől, de mindkettőnket magával ragadta a hely szépsége és sétáltunk tovább a borozók és kávéházak között. A telefont még mindig a fülemhez szorítva pillantottam meg egy biciklist, aki lassan tekerve, le se vette rólam a szemét. Közeledett felénk, majd minden előjel nélkül, őrült tempóba kezdett el hajtani. Fel se fogtam igazából mi történik. Szonja utólag mesélte el, hogy a fiatal kerékáros srác kitépte a telefont a kezemből és már a vállamon lógó táskámat is fogta, de azt nem tudta leszakítani, ezért csak annyit ért el vele, hogy háttal a földnek zuhanjak. Én ebből csak annyira emlékszem, hogy a betonon ülök kinyújtottlábakkal, sajgó fejjel és a tenyeremet nézem, ami tele volt apró kavicsokkal. Alacsony barátnőm azonnal leguggolt mellém, hogy feltámogasson és láttam, hogy a melletünk lévő kávézóból is feláll valaki, hogy a segítségemre siessen, de csak arra tudtam gondolni, hogy szegény nővérem még a vonalban van és biztos nem érti, hogy mi történik. Vagy észre se vette és beszél tovább. Hirtelen ötlettől vezérelve felpattantam a földről, amit azonnal megbántam, mert amellett, hogy iszonyatosan megszédültem, lehorzsolt végtagjaim is segítségért kiáltoztak. Szonja beszélt hozzám és azt hiszem, hogy leülésre próbált marasztalni, mert a kezemnél fogva óvatosan rángatott, pedig tudta, hogy utálom, ha feleslegesen hozzámérnek. Én viszont makacsul lecsavartam a kupakot az épen maradt kávémról és belekortyolva adtam ki az utasítást:
-Hívd fel a nővéremet! Biztos halálra van rémülve. Én megyek, keresek valami szalvétát. – a tiltakozását figyelmen kívül hagyva törtem előre az egyik kávézó felé, valami anyagdarabot keresni, hogy felitathassam azt a kevés vért a tenyeremről. Még mindig foltokat láttam csak a hirtelen felugrás miatt, de azért arra vettem az irányt, amerre a bejárati ajtót gondoltam. Már kezdett elszállni a köd a szemem elől, amikor bebizonyosodott, hogy okosabb lett volna Szonjára hallgatni és leülni egy padra, mert siettemben (és szédülésemben) nem vettem észre egy szörnyen indokolatlanul elhelyezett küszöböt a terasz bejáratában, amiben el is botlottam. Ennek az lett az eredménye, hogy az éppen szembejövő fiatal férfi nyakába borítottam az én, és az ő kávéját is.
