Szombat este, a színpad mögött egy dobozos kávé és Lehel táraságában hallgattam a javában folyó Road koncertet. A pénteki napból arra következtettem, hogy jól fog jönni a koffein, így este 9 óra ellenére is. Szinte ájultan dőltem a sátorba, amikor éjjel 2 felé visszaértünk. Ahhoz képest, hogy milyen negatívan álltam tegnap délelőtt ehhez az egészhez, nagyon jól éreztem magam. Bár kettő dolog is kiderült rólam, amit titokban akartam tartani a hétvégén. Az első az volt, hogy jó hallásom van a zenéhez. A Fatal Error zenekar hangolt fél hatkor a színpadnál, nekem meg éppen semmi dolgom nem volt, ezért leültem és figyeltem őket. Egy ideig minden gördülékenyen ment, látszott a rutin a fiúkon, de a basszusgitár és a dob valamiért egyáltalán nem passzolt egymáshoz. Állítgatták a hangszereket, de nem látszódott a javulás. A banda megfigyelése közben eszembe jutott valami, amire még a gitáros korszakomból emlékeztem és úgy hallottam hasznukra lehetne. Egy perc hezitálás után végül döntöttem, hogy megosztom velük is a felfedezésemet. A színpad lépcsőjéhez futottam és az ott álló headsetes embertől engedélyt kérve felmentem oda. Eleinte nem keltettem feltűnést, mivel a színpad nagy volt és más crew tagok is pakolásztak fent, de amikor a basszusgitáros Boti elé léptem és beszélni kezdtem hozzá, már felfigyeltek rám a srácok. Jobb ötlet híján megfogadták a tanácsomat, ami be is vált szerencsére. Ez után mások is észrevették a ,,tehetségemet" és Paddy and the Rats és Depresszió előtt is kértek a segítségemből. Általában erre a feladatra van egy külön ember a fesztivál alkalmazottjai között, de ő valamiért nem jelent meg aznap. Nem mondták meg, hogy miért. Mindenesetre örültem, hogy hasznát tudtam venni a tudásomnak. Nem volt hiába az a sok évnyi gitár és dobtanulás.
A második titoknak szánt információ magamról az volt, hogy orvosi egyetemre készülök. Amint ezt kiszivárgott (fogalmam sincsen, hogy hogyan), kineveztek engem elsősegélyesnek. Az volt a dolgom, hogy csinálom a kiosztott feladataimat, csak közben mindenki hozzám rohangál sebtapaszért és fájdalomcsillapítóért. Bár volt egy szédülős-ájulásos eset, nem volt nagy kihívás. Természetesen a szolgáltatásaimat csak a crew tagok élvezhették.
Szombaton már megkerült a hangolásban segítő ember és a gyógyszerestáskát is sikeresen lepasszoltam másnak, ezért több szabadidőm volt, mint előtte nap.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy minden figyelmemet a nekem magyarázó Lehelnek szenteltem. Nem szándékosan zártam ki őt, hiszen kedveltem, szimplán csak könnyen elkalandoznak a gondolataim és akkor hagytam, hogy elragadjanak. Végül a zene hirtelen elhalkulása rántott vissza a jelenbe. A banda jött hátra, egy-egy pohár pálinkáért. Mosolyogva vettem ezt tudomásul és kihasználva az alkalmat, hogy Lehel pontot tett az egyik munkahelyi sztorijának végére, átvettem a szót:
-Hogy fogok egyszerre veled lenni és a saját munkámat is csinálni Leander Kills alatt? - láthatóan meglepődött a téma hirtelen váltásán, de azért válaszolt.
-Az alapján, amit ma láttam, inkább a koncertek között van dolgod, nem pedig alatta, ami pont jó, mert az én feladatom zöme közben zajlik. Még nem akartalak a munkával untatni, de akkor azt már elmondom, hogy műsor előtt a dob összeszerelésében veszek részt alatta, pedig a színpadon dolgozom, de ezt úgyis tudod. Ezeken kívül is van néhány technikai szaktudást igénylő feladatom, de azt átveszi más. Ami a mai napot illeti, azt terveztem, hogy ha tudok, akkor segítek a te dolgaid megoldásában, hogy gyorsabban végezzél és utána áttérnénk az enyémekre. – hadarta el egyszerre az egészet, majd még gyorsan hozzátette – Természetesen csak akkor, ha ez neked is megfelel.
Egy halvány mosoly és egy bólintás segítségével adtam tudtára, hogy nekem így tökéletes. A koncertek kezdete óta velem volt már és társaságot biztosított számomra, amit egyáltalán bántam, hiszen Szonja aznap a kisszínpadhoz volt beosztva AC/DP-re és Usemere. A két előadók közti őrületben is követett engem és folyamatosan szóval tartott amiért nagyon hálás voltam neki, mert addig sem tudtam stresszelni az este utolsó attrakcióján. Sokat mesélt nekem a bandáról és a legénységről idő közben és velem kapcsolatban is nagyon érdeklődő volt. Nem vagyok az a barátkozó típus és az embereket is nehezen kedvelem meg, de Lehel gyorsan belopta magát a szívembe. Mindig mosolygott és a kedvemet is feldobta, amikor hirtelen lemerültem. Ilyen szempontból nehéz feladata volt, mert hajlamos voltam a rosszra koncentrálni és ez hamar eluralta az egész kedvemet. De ő kitartó volt és mindig sikerült mosolyt csalnia az arcomra. Csak pár órát töltöttünk együtt, de szomorú voltam, hogy nem vele, hanem helyette fogok dolgozni.
