-Jézusom! – iszonyatosan ledöbbentem. -Sajnálom!
Nem is tudom, hogy melyikünk volt jobban meglepődve.
-Se...
-Hozok szalvétát! Ne mozdulj! -és már futottam is be az apró kávézóba.
-Hé, most raboltak ki és löktek fel az utcán, lehet, hogy lassítanod kéne! – kiabált utánam.
Meg se hallottam, hogy mit mondott, csak mentem tovább. Nem akartam, hogy elkezdjen sajnálni és kérdezgetni, hogy jól vagyok-e, mert nem voltam. Szóval figyelmen kívül hagyva a tenyeremben érzett fájdalmas lüktetést és a fejem hasogatását, tovább szaladtam a kis épületben lévő pulthoz. Egy fiatal, körülbelül 24 éves lány osztotta a kávét és a kis süteményeket az embereknek, amikor berobbantam a látóterébe. Kiszúrtam egy szalvétaadagoló gépet, közvetlen a kiszolgáló mellett és elkezdtem egyesével szedegetni belőle a papírdarabokat. Nagyjából a harmadik után rájöttem, hogy ez így nem lesz elég hatékony, ezért hirtelen ötlettől vezérelve felkaptam az egész szerkezetet és odaszóltam az elképedt pincérnek:
-Egy perc és visszahozom! – majd megfordultam és indultam volna vissza a bolt teraszára a meghökkent idegenhez és az éppen akkor odaérő barátnőmhöz, csakhogy lendületemben véletlenül lelöktem a pulton álló borravalónak kiállított befőttesüveget. Az adrenalin csak úgy száguldott az ereimben, anélkül is éreztem a pulzusom lüktetését, hogy keresnem kellett volna, tehát az a pici üvegtörés egyáltalán nem ingatta meg az elhatározásomat, hogy megmentem az új ismerősöm pólóját. Folytattam az utam a szabad levegő felé.
-Tessék, hoztam szalvétát! Sajnálom, hogy leöntöttelek. – a kezébe nyomtam a három darab kendőt, az adagológépet pedig leraktam a mellettünk álló asztalra. Már éppen folytattam volna a sajnálkozást, amikor realizáltam magamban, hogy igazából milyen hülyén viselkedem. Láttam közeledni a férfit, aki mellől felpattant a kávéval leöntött áldozatom, ezért jobbnak gondoltam, ha tovább állok. Gyorsan megkerestem a szememmel Szonját, aki a világért se jött volna oda, hogy megállítsa a leszereplésemet és már indultam volna felé, amikor egy hisztérikus hangot hallottam meg a hátam mögött:
-Te! A csúnya fekete pólóban. – az előbb megrémített pincérnő volt az – Gyere csak vissza!
Van az az érzés, amikor először szól hozzád egy ember, és már tudod, hogy soha a büdös életbe nem akarod többé látni. Na valami ilyesmit éreztem akkor én is.
-Én? És mégis minek?
-Kövess! – a kárörömtől a hangjában sejtettem, hogy én se leszek az ő szíve csücske. Hátra se pillantva kihúztam magam és utána indultam. Csak remélni tudtam, hogy úgy sugárzik belőlem a megvetés és a magabiztosság, mint akartam. A kis bolton belül elvezetett a pult mellett egy folyosón, aminek a végén egy IRODA feliratú tábla díszített egy ajtót. Belökdösött, majd minden őszinteséget nélkülözve rám mosolygott:
-Ülj le a székre és ne nyúlj semmihez. Nemsokára ideér a tulajdonos és megbeszélitek a kártérítést vagy az esetleges feljelentést. – és már meg is fordult, hogy visszamenjen a vendégekhez.
-Várj! mi a fenéről beszélsz? Milyen feljelentés?
-Ugye most csak szórakozol? Elloptad a szalvétatartót és még rongáltál is. Összetörött a befőttesüveg. – ahogy ezt mondta, majdnem elhittem, hogy komolyan beszél.
-Ezt nem gondolhatod komolyan! Csak a teraszra vittem a szalvétákat! A befőttesüvegben meg volt vagy kétszáz forint! – borzasztóan nehezemre esett visszafognom magam. – mondjuk neked én se adnék több borravalót.
