Az utolsó levél | BEFEJEZETT | - Marauders Fanfiction

1. Fejezet || Esély

– Elisabette!

Claire egyenesen utálta, amikor valaki a második keresztnevén szólította. A felé siető Antonyin, arcán a jól ismert, színészeket megszégyenítő műmosollyal pedig kiválóan alátámasztotta azon sejtését, hogy a megszólítás cseppet sem volt véletlen.

Felvette megszokott gúnyos arckifejezését, és köszöntötte a fiút.

– Antonyin, drágám! Annyira hiányoztál, édesem! – Megjátszott örömmel a fiú nyakába borult, miközben eszébe jutott, hogy valaha még élvezte is, amikor Antonyin vérét szívhatta az állandó becézéssel. Azonban azok az idők is elmúltak, és Claire már rég megunta a játszmát.

Ami azt illeti, kezdett lassan mindent megunni maga körül.

– Megmondtam, hogy ne nyilvánosan – sziszegte a fiú dühösen a fülébe.

– Megmondtam, hogy utálom azt a nevet – válaszolt hasonlóképp. Jól tudta, hogy meg fog bűnhődni e rövid szórakozásáért, de már nem érezte úgy, hogy megéri. – Bocsánat. – Ezt már csak halkan morogva mondta, a következő pillanatban pedig felegyenesedett, és lám: ajkai feszes mosolyra húzódtak.

– Elnézem neked. – Antonyin mindig is éreztette vele, hogy ki a főnök kettejük közül, és sosem szalasztott el egyetlen alkalmat sem, amikor a pozíciójával kérkedhetett.

Hatodév óta alkottak egy párt, és mint majdnem minden aranyvérű családnál, az ő jegyességük – valamint jövőbeli házasságuk – is kizárólag érdekorientált volt. Claire eleinte furcsállta, hogy miért pont egy olyan fiúval kötik össze az életét, akit már az iskolában is sötét hírnév lengett körül, aztán rádöbbent, hogy a szüleit ez egyáltalán nem érdekli. A Dolohov és a Fawley család is kiválóan hasznot tudott húzni a kapcsolatból: előbbinek szüksége volt valakire, aki a varázslótársadalom szemében „megmenti" őt a Sötét Oldaltól, utóbbinak pedig muszáj volt bebiztosítani magát egy esetleges új világ eljövetelére. Annak ellenére, hogy a Fawley-k beletartoztak a „Szent huszonnyolc"-ba – tehát szerepeltek a legősibb aranyvérű családok listáján –, inkább próbáltak beférkőzni a sötét varázslók kegyeibe is. Erre pedig keresve sem találnának jobb alkalmat, mint hogy a lányukat hozzáadják egy halálfalóhoz, gondolta keserűen Claire. Antonyin ugyanis halálfaló volt, semmi kétség: egy percig sem titkolta ezt előtte, ő pedig élt a gyanúperrel, hogy ha Dolohovékon múlik, akkor úgysem mondja el senkinek – vagy ha mégis, akkor nem fogja már sokáig bámulni azt az ocsmány arcukat.

Ez a gondolat néha felderítette őt, ettől pedig komolyan megijedt.       

– Remek – motyogta epésen, mire Antonyin féloldalasan rápillantott. Más talán jóképűnek találta volna szemébe hulló göndör, fekete hajával, méregzöld szemeivel és különös illatával, de Claire-t csak taszította az egész lénye. Főleg az, ahogy viselkednie kellett vele, ha mások is ott voltak.  

– Mondtál valamit? – kérdezte.

– Csupán azt, hogy milyen csodás időnk van ma – jegyezte meg Claire. Az ólomszürke esőcseppek hangosan kopogtak az esernyő tetején, amit a kezében tartott, a levegőben a gőz halvány esőillattal keveredett.

– Milyen jó kedved van ma, kedvesem. – Egy idegen biztosan nem hallotta volna azt a fenyegető élt a bársonyos hangban.

– Hogyisne lenne! Hiszen egy új tanév kezdődik, és a töméntelen, roppant hasznos tanulást egy olyan emberrel vészelhetem át, akit tiszta szívemből szeretek. – Claire várta a visszavágást, de Dolohov válasz nélkül hagyta – csak megragadta a könyökét, és a vonat felé kezdte őt húzni. Az udvariasság látszatáért kivette a kezéből a ládáját, és a sajátjával együtt felrakta a vagon padlójára. Azt pedig, hogy eközben milyen utálkozó arcot vágott, csak Claire láthatta.