Az utolsó levél | BEFEJEZETT | - Marauders Fanfiction

22. Fejezet || A sötétség csókja

Claire-nek fogalma sem volt róla, mit tegyen: beálljon a halálfalók alkotta sorfalba, vagy egyszerűen sétáljon ki az ajtón, mintha mi sem történt volna. Az elméje üres volt, pedig most még azért a hangért is szívesen fohászkodott volna, amely olyan hideg közönnyel utasítgatta őt nemrég.

Voldemort tudhatta, hogy tétovázik, mégsem lépett közbe; hagyta, hogy ő döntsön, hogy valójában is válasszon. Ez az első teszt, ébredt rá Claire. Próba, hogy tényleg komolyan gondolom-e... De mi lehet a jó válasz? A távozást éppúgy lehet értelmezni megfutamodásként, mint kötelességtudó távolságtartásként. Ha marad, talán azt hiszik, máris közülük valónak érzi magát, teljes értékű halálfalónak, aki rögtön bele akarja ütni az orrát a belső ügyeikbe.

Lassított a léptein, de nem torpant meg: úgy merészkedett a kör belsejébe, mint óvatlan egér a macskák közé. Nem nézett sehová, csak maga elé, úgy foglalta el a helyét Antonyin és a Yaxleynak nevezett férfi közti lukban.

Bizonyára jól döntött, ugyanis néhány sötét pillantáson kívül semmi egyéb nem jelezte azt, hogy itt ő egy nemkívánatos személy. A jelem halálfalónak hitt téged, ami azt jelenti, hogy jó helyen jársz.

– Most pedig akár vissza is térhetünk a kérdéshez. – A Sötét Nagyúr felemelkedett a székéből, és feléjük vette az irányt. – Mint azt már említettem, Fenrir Greyback felajánlotta a szolgálatait számunkra. Roppant önzetlenségre vall, hogy onnantól kezdve hajlandó lenne velünk megosztani kedvenc lakomáját, a ropogós gyermekhúst – vigyorodott el, mire a halálfalók soraiban elszórtan nevetés harsant. Claire emlékezetében felötlöttek a levél sorai, lelki szemei előtt megjelent a sárga fogú, véres szájú férfi. Émelyegni kezdett. – Csakhogy – folytatta a varázsló –, mi így választásra kényszerülünk, barátaim.

Pálcájával íves mozdulatot tett a levegőben, mire két kép vetült a terem kopár kőfalára: az egyiken egy mocskos arcú, loboncos ember látszott, a másikon egy sebhelyes arcú, szőke fiú – Remus Lupin.

Claire úgy tett, mintha ő is elmélyülten töprengene a válaszon, de ehelyett képek kergették egymást a fejében: fortyogó üst felett gesztikulálva magyarázó kezek, csokoládéillatú, puha csend a pinceteremben, szétszóródott lapok a gyengélkedőn, a szempár, amely minden lépését féltve kísérte föl őt a Hollóhát-torony lépcsőjén. Ez volt Remus Lupin.

De akkor miért kell választani közte és egy gyilkos között?

Miért kell egyáltalán Lupin annyira ezeknek az embereknek? Nincs benne semmi, amit a Sötét Nagyúr vagy a hívei nagyra értékelnének: sem egy cseppnyi gonoszság, sem bosszúszomj vagy erőszak. Ő a leghatalmasabb ellentéte annak, ami itt folyik.

– Nos? – Voldemort nesztelen sétája a hátuk mögött azt a kényelmetlen érzést keltette Claire-ben, mintha egy tanár föltett volna egy kérdést, amire senki sem tudja a választ, így most már csak várják a büntetést. – Senki? Elkeserítő. – Claire egyenesen előre nézett, de a szeme sarkából látta, hogy a varázsló majdnem előtte áll meg. – Akkor kérdem azt, akit megbíztam Lupin beszervezésével. Mit gondolsz, Antonyin?

– Mindkét lehetőség más előnyöket tartogat, nagyúr – felelte a fiú rezzenéstelen arccal.

Voldemort szája kígyómosolyra húzódott. – A válaszod diplomatikus, mint mindig. A saját véleményedre vagyok kíváncsi.

Antonyin megköszörülte a torkát.

– Az iskolában van rálátásom Lupinra, aki egy visszahúzódó, abszolút tévelygő ember. Nincsenek ambíciói, sem határozott céljai, viszont szorgalmas a tanulásban, ami hasznunkra válhatna. Greyback tapasztalt és erős, de nehezen kezelhető. Félnek tőle, és ez előny, bár nem tudom, hogy a józan ész vagy a tettvágy becsülendő nagyobbra.