Claire fújtatva kiseperte arcából kósza tincseit, és fölemelve dolgozatát átolvasta, amit írt. Miután kihúzott, majd átjavított néhány szót, kiterítette a pergament, hogy minél előbb megszáradjon, és felállva kinyújtóztatta elgémberedett végtagjait. Rábámult a könyvtár falán függő órára, amely fél nyolcat mutatott. Nem gondolta volna, hogy ennyi időt töltött házi feladata fölé görnyedve, ráadásul még a holnapi bájitaltan „korrepetálás" is ott motoszkált a fejében egész nap, határozottan nem könnyítve az amúgy is nehezen felfogható órai anyagon. Bosszúsan sóhajtva elkezdte összeszedni a holmiját, és közben pillantása körbepásztázta a helyiséget.
Rajta kívül már csak egyvalaki ücsörgött ilyen késői órán egyedül a teremben: a Marlene nevű, fekete hajú lány egy világos sarokban gubbasztott, de nem úgy tűnt, mint aki éppen nagyon belemélyed a tanulásba. Sokkal inkább az alvás határán lehetett lecsukódó szemhéjából és oldalra billent fejéből ítélve.
Hirtelen elhatározástól vezérelve közelebb osont hozzá, és így már azt is hallotta, amit magában motyogott.
– Magasan van, nem merek... Hagyj békén, Siri, te vagy gyáva... Nem eszek csigát... Mondom, nem kérek csigát!
Claire finoman megrázogatta a vállát. Jól tudta, milyen kínos érzés, ha mások végignézik, ahogy valaki rosszat álmodik, így félszegen szólongatni kezdte a lányt.
– Marlene? Marlene!
– Fordulj fel, Siri!
– Öhh... – Claire pislogott. – Nem Sirius vagyok.
Marlene hunyorogva a szeme elé kapta a kezét, és egyenesen Claire arcába bámult. Egy teljes perc elteltével aztán valószínűleg konstatálta, hogy már nem álmodik, mert feljebb tornázta magát a fotelben, és gyanakvóan végigmérte Claire-t.
– Bocsánat, hogy felébresztettelek, csak motyogtál magadban, és azt gondoltam, hogy jobb, ha inkább... – Claire máris felpattant, és elhátrált. Beszéde gyakorlatias stílusát azonban meghazudtolta az arcára kiülő vörös folt, ami (nagy bosszúságára) minden egyes alkalommal felbukkant, ha zavarban volt.
– Aha. – Marlene kétkedő hangsúlya szinte kettészelte a levegőt. – És pontosan mit... motyogtam?
– Hát – Claire feszengve dobolt a lábával. – Valami olyasmit, hogy magasan vagy és félsz. Meg közölted, hogy nem akarsz csigát enni – tette hozzá.
– Ó, az a hülye fogadás – fintorgott a griffendéles, és beletúrt fényes fekete hajába. – A fiúkkal fogadtunk, hogy Peter hány hónap alatt veszi a bátorságot arra, hogy elhívja randizni Grace Thompsont – magyarázta, Claire értetlen arckifejezése láttán.
– Grace-t akarja randira hívni? – kerekedett el a szeme, és a magabiztos, nagyhangú szobatársára gondolt. – Mármint, azt a Grace Thompsont? A hetedéves hollóhátas iskolaelsőt?
– Ja – bólintott Marlene, majd féloldalasan rápillantott. – Ne aggódj, mindannyian tudjuk, hogy esélye sincs nála, de hát a barát az barát – jelentette ki komolykodva. – Hadd próbálkozzon, legalább mi addig jól szórakozunk, és a végén James ehet csigát – vigyorodott el.
– Miért, ő hány hónapra tippelt? – kérdezte kíváncsian Claire, és lehuppant a szomszédos karosszékbe.
– Egyre – ingatta a fejét kajánul Marlene. – A kis naiv – tette hozzá.
أنت تقرأ
Az utolsó levél | BEFEJEZETT | - Marauders Fanfiction
أدب الهواةClaire Fawley aranyvérű család sarja, és mindig is tudta, mi vár rá: házasság egy halálfalóval, félelem, magány. Ám hamarosan szembesül vele, hogy az utolsó iskolai éve sokkal veszélyesebb dolgokat tartogat számára, mint jegyben járni egy gyilkossal...
