Malcolm Storm és a gépek bolygója

2. rész - Lepel alatti zsarnokság

Rakhen "településnek" nevezte... Az emberek inkább "nagyvárosként" utaltak volna rá (pedig ez a Rakhen-félékkel belakott, égig érő város is eltörpült a bolygó igazi metropoliszai mellett).

A dombtető, ahonnan rálátták, néhány kilométerre lehetett a várostól, de az innen is elegendő részletét tárta a szem elé. Bár ott, kettejük felett még rendíthetetlenül tevékenykedett a rosszidő, a város felett viszont már megoszlott a türkiz "havat" szóró felhőzet. Valószínűleg féltek a felhők, hogy azok az ezüstösen csillogó felhőkarcolók átszurkálták volna őket, ha odáig is elmerészkedtek volna. Így a napnak – pontosabban az ottani csillagnak – a teljes fényében tündökölhetett az a sok simára csiszolt fém- és üvegfelület. A metálos szürke szín dominált arrafelé, és több ezer visszatükrözött fénynyaláb pislákolt a város irányából Malcolm-ék káprázó szemeibe.

"Az angol királyné teáskanál készlete sincs ennyire kifényezve!" – gondolta magában Storm kapitány (igazából csak megpróbálva ezzel enyhíteni az aggodalmát amiatt, hogy vajon kik fogadják majd ott őket).

- El kell mennünk odáig? – kérdezte Rakhen-t, az általa elsőként megismert bennszülöttjét annak a "településnek".

- Nem hiába raktak le a közelében... Nincs mitől tartanod, jó fogadtatásban részesedsz majd, ha velem mutatkozol. Persze a nyilvánosságot mindvégig kerülni fogjuk, de az itteni ismerőseim egy szűkebb körű csoportján belül szabadon mozoghatsz majd, meglátod.

- Rendben, jól hangzik. – válaszolt Malcolm kettős érzéssel, azt gondolva közben ott, a még mindig tomboló hóviharban, hogy "Akkor siessünk, mert mostmár kezdek reszketni!"

Miután leereszkedtek a dombtetőről, amitől távolodva már egyre ritkább volt a felhőtakaró és egyre langyosabb a levegő, belemásztak abba a magas, szürke füvű rétbe, ami elválasztotta a gépvárost a kihalt dombvidéktől. Előre haladva egyre nőt a gyakorisága a fáknak, bokroknak, madárra emlékeztető repülő lényeknek a magasban... Lassan-lassan egyre közelebb került Storm nyomozó Alfa Omnimecha élővilágának megismeréséhez. Keresztülsétáltak a vadonon.

Nyoma sem volt a szokásos értelemben vett organikus élethez szükséges körülményeknek. Az összes ottani ökoszisztémában éldegélő összes faj minden egyes egyede gépies volt. De eme "robotvilágnak" is ugyanúgy volt egy hosszú, kalandos biológiai történelme, mint a Kozmosz bármelyik másik élet-fenntartó bolygójának. Csakhogy itt Természet Anya a bolygófelszín különösen fémes kémiai összetétele miatt szokatlan alapanyagokkal kellett dolgozzon... Másféle kerámiából kellett megformálja gyermekeit, de ezúttal is szép munkát végzett.

Minden helyi élőlényt a bolygó globális mágneses mezeje tartott összhangban, felelvén arról, hogy a szegényes alapanyagok ellenére se legyen rideg az élet ottani fajtája. Az őshonosok nem panaszkodtak; bennük az adott körülmények szerint határozódott meg a szépség fogalma. Natúrságukból adódóan a bolygó élő gépeinek olyan picik voltak a legkisebb működő egységeik, hogy erőfeszítés nélkül képesek voltak utánozni a Földön és máshol megszokott élet végtelen sokoldalúságát.

Amit a Földön "nano-botoknak" neveztek volna, ők sejtekként emlegettek. Akár az emberi szervezetet, úgy őket is több tízezer-milliárd darab ilyen kis élő egység kooperációja alkotta. Ezen robotikus sejtecskék apróságuknak és sokféleségüknek köszönhetően komplex szövetekké és szervekké csoportosultak, melyek minden biológiai funkciót lefedtek, ahhoz hogy élőlényekként gondolhassunk a tulajdonosaikra. Tehát mindenük megvolt, ami egy biológus érdeklődését felkeltheti, annyi különbséggel, hogy ők mindig fémárnyalatokban tündököltek és elektronikus jelleggel, gépies zajocskákkal működtek. A hely állat-, növény- és egysejtűvilágának minden tagja ezt a stílust követte.