Malcolm Storm és a gépek bolygója

1. rész - Hol vagyok?

Lime gyümölcs ízű, türkiz-zöld hópihék szállingóztak a levegőben... Lime ízűek, valamiért mégis édesek voltak.

"Honnan jöhet a cukortartalmuk?" – kérdezte magában Malcolm Storm kapitány, közvetlenül miután megnyílott a szeme, amint magához tért abban a bokáig érő, türkiz hóban. Napok óta heverhetett ott. Jól kiütötte valami (vagy valaki).

De mivel háton fekve tért eszméletéhez és tátva volt a szája, képtelen volt egyből azon agyalni, hogy vajon miként kerülhetett oda... Csak azokon a fura árnyalatú és ízű hókristályokon értetlenkedett, ahogyan azok landoláskor elolvadoztak a nyelvén. Pislogott még pár hosszút. Távol állt a teljes, tiszta éberség állapotától.

És megint: "Honnan eredhet a cukor benne?" – úgy látszott a félálom bódultságában csak ez foglakoztatta elméjét; még néhány percig rendesen tompa volt.

Miután végre rávette magát, hogy legalább megpróbálja a fejét felemelni, hogy láthassa mégis milyen táj volt az, ahol magához tért, meg is fogalmazódott benne a következő hasznos gondolat azzal a hóval kapcsolatban: erre megijedt, felült, köpködni kezdett. Talán mérgező lehetett, gondolta. Ez is bőven benne volt a pakliban; ki vehetett biztosra itt bármit is?

"Mi ez a hely?" – fogta fel elveszettségét ebből az új, ülő szemszögből. Onnantól kezdve egy pillanatra sem tudta megpihentetni a szemeit, csak kapkodta őket jobbra-balra. Minden annyira újszerű és bizarr volt. Sosem látott hasonlót: dombos vidék, minden belepve azzal a türkiz-zöld hótakaróval. Néhol csillogóan szürke kérgű, alacsony, kopár fák díszítették az egyébként egyhangúan kihalt tájat. Az ég tetejét véletlenül sem lehetett látni; a sűrű hófelhők sehol sem szakadtak meg. Azt pedig, hogy a legközelebbi dombcsúcsokon túl vajon mi lehetett, Malcolm kapitány egyelőre meg sem próbálta elképzelni. Mostmár nekikezdett az erőlködésnek, hogy felidézze az odakerülésének előzményeit.

Egy sekélyebb völgy közepén hevert. A vaskos, sötétbarna szolgálati egyenruhájánál több nem is kellett az ottani körülményekhez. Ez a szokatlan vegyi összetételű hó mintegy 15 fokkal lehetett melegebb a Földön megszokottnál.

"Nem a Földön vagyok, ennyi már biztos... induljunk ki ebből." – kezdte használni a nyomozói logikáját az elveszett kapitány. Bár az altatószer utóhatásától még nehezére esett különösebben értelmes gondolatokat formálni, de annyit már sejtett, hogy ilyesmit használhattak az eszmélete szüneteltetéséhez. (Így nem kellett számoljanak a pánikos ellenkezésével, amíg elszállították és kihajították ott, a semmi közepén.) Sóhajtott néhány nagyot, majd, a bódultságtól még mindig a földön ülve, megtette az első hozzá illően ésszerű lépést: a szolgálati kártyája után nyúlt, mely a futurisztikus, golyóálló kabátjának belső zsebében pihent. Rövidtávú amnéziában volt. Az azonosító kártyája is csak minimális információval segített:

MALCOLM STORM kapitány, született: 2014. október 8.

Az Egyesült Nemzetek Különleges Nyomozóintézetének

Beta-VI rangú ügynöke az Általános Csillagközi Bűnügy-osztályon

Azonosító kártya érvényességi ideje: 2054 – 2059

Mindemellett ott volt az apró ablakocskában a fotója. Egy lényegesen fiatalabb detektív nézett vissza rá, pedig csak egy pár éve készült a kép. Akkoriban még nem volt meg a mostani sűrű, barna szakálla, amire mostanra egy vékony hóréteg is lerakódott. Mintha csak azért hagyta volna abba annó a borotválkozás szokását, hogy felnőjön a rangjának nevéhez ("kapitány"). Talán összekeverte volna a nyomozó kapitány fogalmát valamiféle kalóztörténet főgonoszával, akinek az óceáni szélben lobogó szakálla volt a fő erénye? – Nem, Malcolm kapitánynak jócskán helyén volt az esze és egy csipetnyi hiúság sem volt benne. Amolyan vérbeli profi detektív volt ő. Erről tanúskodott a földi irodájának szekrényeiben porosodó, nagy létszámú kitüntetés-gyűjteménye is, mely emlékeit őrizte a számtalan bűnüldözői sikerének (amiket ő igazából jobb szeretett volna egy-az-egyben, nyomtalanul elfelejteni).