Besötétedett. Az este eljövetelére szinte baljósan csendes lett a gépek városa... Legalábbis amennyire hallhatták onnan, a robosztus kerítés keleti bejáratától.
A közelgő gépkocsi lágy, mély búgása és az éppen akkor kezdődő zápor csepergő hangja egyszerre kezdték elnyomni ezt a feszült csendet. Bár tisztában volt vele Storm kapitány, hogy abban az autó féleségben Rakhen Deitrosz nyomozó jószándékú társai ültek, mégis a torkában lüktetett a szíve.
Ki ne izgult volna? – elvégre mégis csak földönkívüliek voltak; nagyon kevesen tudtak volna hidegvérrel beszállni ennyire idegen megjelenésű lények közé.
A kékes fénnyel virító lámpák elvakították őket, amint az autó megállt előttük. Mint ahogyan az várható volt, nem kerekeken gurult az a metalizált fekete vasparipa. Harminc centire lebegett a magas fémtartalmú, tükörsima aszfalttól (valószínűleg valamilyen mágneses technológiával érték ezt el). De ennél többnek a megfigyelésére nem volt ideje Malcolmnak. Mihelyst leparkolt, már nyílottak is a hátsó ajtók, és szaporán be kellett pattanjanak. Nagy sietségben voltak. Ott véletlenül sem láthatta meg senki a hívatlan Storm nyomozót.
Behúzta maga után az ajtót Malcolm, bemutatkozás mentesen előre pillantott a két géplényre, és a helyzet izgalmában képtelen volt másra gondolni, mint: "Hogy a francba voltam én képes egy ennyire alulfizetett munkát találni magamnak?!" – de talán túlbecsülte a pillanatnyi veszélyt. Ezen a bolygón valójában csak addig lehetett igazán biztonságban, amíg velük volt, mint ahogyan ezt később megértette. Nem tehetett róla az egyébként különösen bátor Malcolm Storm, hogy sarokba szorítottnak érezte magát abban a sötét járműben, amint az egyre beljebb mozgott annak a fém-dzsungelnek sűrűjébe.
Az autó teljes műszerfala egy nagy érintő képernyő volt, mindenféle felismerhetetlen szimbólumokkal meg diagramokkal itt-ott. A kormányzás csak annyiból állt, hogy a sofőr belefektette a tenyereit a két karfa végén lévő érzékelős bemélyedésekbe, és azon keresztül áramoltatta be az ujjbegyeinek idegimpulzusait a vezérlő számítógépbe. Néhány percnyi egyhangú utazás után Malcolm abba a tévhitben esett, hogy véget ért a szokatlan dolgok sorozata aznapra. De aztán Rakhen és a másik két mecha egyszer csak elkezdtek beszélni egymással.
Amint meghallotta hogyan kommunikáltak, le is tett arról, hogy valaha megtanulja a helyi nyelvet. Természetesen irtó gépies volt, szintetizátorral sem lehetett volna olyat produkálni. A beszédük információ-sűrűsége is jócskán magas lehetett, mert emberfeletti tempóval szövegeltek. Malcolm persze azt sem tudhatta hol végződik az egyik szó és hol kezdődik a másik, nem hogy értsem is bármit belőle. Furcsa csengése volt, ugyanakkor a maga módján kényeztető is, mint kuriózum. Valószínűleg csak hagyományőrzésből használták a levegőben terjedő hanghullámokkal működő kommunikáció formát. Elvégre a saját fajtájukkal biztos tudtak "telepatizálni" is valamilyen kábelnélküli adatátvitel révén, gondolta a nyomozó.
Próbált kinézni a sötétített ablakon, hogy láthassa merre járnak vagy van-e valaki az utcákon. De az erősödő eső sűrűen patakzott lefelé az üvegen, a belváros esti világítását is elgyengítve. Homályos volt minden az ablaküvegen túl. Az esőcseppek serege teljesen elmosta a látványt, pedig mennyi új látnivaló készült a bemutatkozásra ott. De ezen látnivalók közül kevés volt biztonságos; talán csak a jószerencséjükön múlt, hogy a rosszidő kiürítette aznap éjszakára az utcákat.
- Gyakran esik nálatok? – ez volt az első emberi szájból kiejtett mondat, amit az elől ülők valaha hallottak, amikor Malcolm megkérdezte Rakhen-t.
VOUS LISEZ
Malcolm Storm és a gépek bolygója
Science-Fiction*ABBAHAGYOTT* Egy különleges nyomozó egy zöld hóval beborított dombvidéken tér magához. Egy furcsa bolygón kapott megbízatás keretében megismerkedik az élet egy nagyon szokatlan megjelenési formájával. A küldetés súlya hatalmas: az emberiség és e gé...
