A Carnaby Varázslóképző - Mint két mágnes -

3. fejezet

Egy könnycsepp csordult végig az arcomon, amikor leolvastam azt az egyetlen mondatot Emily szájáról. Azt hiszem, örökre az emlékezetembe égett a tekintete, és az a harag, amit látni véltem a szemeiben.

Deby lassan a kezem után nyúlt, majd bekísért az épületbe. 5 perc késéssel sikerült megérkeznünk Mr. O'Connell varázsgazdaság órájára. A professzor Úr szúrós tekintete miatt, igazán aggódnom kellett volna, de egy ilyen helyzetben ez már meg sem érintett. Idegesen mutogatott ránk és a két szabad helyre a teremben. Az egyik az első padsorban volt 2 kék között, a másik pedig a hátsóban, közvetlenül két fekete taláros fiú mellett. Deby jó baráthoz híven előre baktatott, ezzel hátra hagyva engem a leszármazottaknak.

Leültem a két fiú mellé, akik a kapucnijukkal takarták az arcukat, majd egyszer csak mind a ketten felém fordultak, és lerántották a fejüket eltakaró darabokat. Megdöbbenésem közepette a fenekem lecsúszott a székről, én pedig a padlóra érkeztem. Erre persze az egész terem felkapta a fejét, Mr. O'Connell pedig lenéző pillantásokat vetett rám.

- Segíthetek? – nyújtotta felém a kezét a mellettem ülő srác, egy tökéletes fehér mosoly kíséretében.

Kaptam az alkalmon és felhuzattam magam, miközben végig néztem rajta. A fekete haja tökéletesen volt hátra nyalva, a szeme égszínkék, a bőre pedig hófehér. Az illata egyszerűen vonzza az orrom, a mentás rágó és a kedvenc férfi parfümöm keveredését éreztem.

A pad túloldalára tekintve egy ismerős arc pillantott rám. Matt csak felnevetett, majd gratulált az újabb alakításomhoz. Kezdem azt érezni, hogy Matt hasonlóan ironikus humorral rendelkezik, mint én.

- Egyébként Oliver vagyok, Oliver Evans. – mutatkozott be a segítő kezem.

- Olivia Moon. – bólintottam.

- Most, hogy végre megismertétek egymást, szerintem cseréljünk helyet Evans, mert még a végén Olivia a padlón felejti az állát. – szólt be Matt.

- Szerintem meg senki nem kérdezett. – könyököltem fel az asztalra.

Ekkor néztem körbe először a teremben. Az előadó igazán nagy volt, kb. 70-en ültünk bent és lefele ejtettek a padok, így panorámában láthattam mindent. A falon, mintha vetítették volna körbe a régi papírokat, amiken a számolások saját magukat oldották meg. Egyetlen ablakot sem láttam, de szerencsémre a pergamen szagot teljesen elnyomta a két srác parfümje. Amikor Mr. O'Connell lapokat osztott nekünk, mindegyik lap egyesével repült elénk az asztalra. A megoldásokat az ujjunkkal írtuk le, ami először nekem nagyon nagy nehézséget jelentett. A fiúkról lesve kb. 3 cm távolságból próbáltam a papírokra írni, több-kevesebb sikerrel.

Ez az óra rendesen lehozott az életről, legfőképp azért, mert elfelejtették mondani, hogy itt 90 percig tart egy tanóra. Matt és Oliver társaságában sétáltam ki a teremből, az ajtóban pedig Deby már várt rám.

- Fáj még a feneked? – kérdezte, nekem pedig felszaladt a szemöldököm.

- A micsodám? – kérdeztem vissza halkan, mire az egész folyosó susmorogni kezdett.

- Mindenki látta, hogy leestél a székről! – bólintott.

- Jajj, dehogy. Azt már el is felejtettem. – füllentettem, mert tudtam, hogy valószínűleg elrepedt a...

A körletünkben már várt minket Penny és Lucy, akik nagyon kíváncsiak voltak rá, hogy miért kell, hogy fájjon a fenekem. Rá kellett jönnöm, hogy ezen a helyen – szó szerint – a falnak is füle van. Elmeséltem hát, hogy mi történt varázsgazdaságon, és Debyre fogtam az egészet, hiszen akár ő is ülhetett volna hátra, akkor pedig ez nem történik meg velem.