VALÓSÁG - Önkívület

Hetedik fejezik

Minden kérdés egy újabb kérdéshez vezet

"Da Vinci démonai c. film"

Daniel amikor kirakott a lovardánál, a lelkemre kötötte, hogy ma tényleg mindenképp hívjam fel a sofőrt, mert ő nem tudja, hogy hogyan végez, és bár igyekszik, mert elvileg nincsen mára sok páciense, viszont nem valószínű, hogy értem tud jönni. Azt meg hiába mondtam neki, hogy azt a pár megállónyi távot megteszem busszal, hallani sem akart róla Úgy beszélt, mintha cukorból lennék, akinek az a csepp eső megárt, ami csöpögni kezdett. Pedig nekem még komolyan jól is esett.

Így viszont sóhajtva köszöntem el tőle, és átvágtam az előudvaron. Hiába, azért teljesen megázni nem szerettem volna. Weyland éppen a ménest terelte be a karámba, Aria segítségével, és bár volt rajtuk bakancs, és csúnya, de hasznos esőkabát, ahogy láttam, egyre vizesedő hajtincset sepertek ki az arcukból.

– Ha ezzel megvagytok, gyertek be! – kiáltottam nekik oda, beállva a ház védelmébe. Úgy kapták rám a fejüket, mint akik nem számítottak rám. Kérdőn néztek pár pillanatig, majd Weyland ugyan bólintott, miközben terelt be egy csikót, de a távolabb eső futtató felé bökött.

– Össze kellene pakolni.

– Ráér, ha eláll az eső.

– Oké – bólintott Aria. – Akkor megyünk.

– Jó. Megkérem addig Lisát, hogy csináljon teát.

– Én zöldteát kérek! – tette fel a kezét gyorsan a barátnőm, mire elnevettem magam. Weyland megforgatta mellette a szemét és megbökte, hogy a feladatára koncentráljon.

– Tudom. Weyland? – néztem a férfire.

– Nem kérek most – rázta meg a fejét, ledobva a kezéből a nyerget, amit pár másodperccel előtte vett le a lováról. Vállat vontam. – Esetleg egy kávét.

– Oké, akkor kávé – ismételtem, hogy biztos megjegyezzem, majd belöktem a könyökömmel az ajtót. Jobban fájt a csuklóm, mint gondoltam. Felszisszentem, mikor elsőnek azzal próbáltam betolni, az alapból sem könnyű, kétszárnyú ajtót magam előtt.

– Lisa! – kiáltottam egyből a lány után, aztán pár lépést tettem és a látóterembe is került. Abban a pillanatban pattant fel a nekem háttal lévő kanapéról és ijedten fordult felém. A mozdulat közben majdnem elesett, akkora hévvel perdült meg, de én ezt már csak figyelmen kívül hagytam. Hozzátartoztak már a mindennapokba szinte. – Hozz nekem légy szíves egy teát! Meg egy törölkö... – A szemem megakadt a társalgó másik kanapéján, azon, ami nekem van szemben. Egy fiatal férfi ült ott és engem bámult a zöld szemével. Kényelmesen helyezkedett, úgy tűnt, legalábbis számomra, hogy már egy ideje itt van. Ahogy végig futtattam rajta a tekintetem, egyből megállapítottam, hogy a férfi nem idevalósi. Szakadt farmert viselt laza inggel és napszemüveggel, ami alól kilógott néhány szál kusza, világosbarna hajszála. Ha tippelni kellett volna, egyértelműen azt mondom, hogy egy gazdag férfihoz van szerencsém. – Lisa... ki a vendégünk? – vontam fel a szemöldököm közelebb lépve az említetthez, mire az köhintett egyet, majd megigazítva az ingje ujját, felállt.

– Majd én bemutatom magamat Lisa, köszönöm. Te csak menj a törölközőért, ahogy látom a hölgy nagyon megázott – nézett felém, úgyhogy a titkárnőm bólogatni is kezdett. Értetlenül néztem rá. Olyan ámulattal nézte a férfit, mintha megbabonázta volna, ezt pedig nehezen tudtam hova tenni úgy, hogy jövőre akar a barátjához cuccolni.

– Csinálj légy szíves egy zöldteát meg egy kávét feketén, mindjárt jönnek be a srácok.

– Ide hozzam? – Csak bólintottam, mire el is ment az irodája irányába. Végül is mindegy volt. Összehúzott szemmel fordultam a fene tudja kicsoda, de egyébként dögös férfi felé.