Tizedik fejezet

408 22 17
                                    


"Ha csak elhallgatunk dolgokat, az még nem hazugság."

Ughy Szabina







– Ne mondjátok el Aaronnak! Se senkinek! – néztem jelentőségteljesen a lányokra.

– Oké – vágták rá. Annyira kérleltek a tekintetükkel, és annyira szerettem volna hinni nekik, hogy elengedtem mindent. Nem érdekelt mi lesz. Tudtam, hogy bízhatok bennük, mégis aggódtam, nem tudtam, azt is hihetem e, hogy megtartják, ami elhangzik most itt. És igaz, a kétely erősen bennem volt, amikor végül sóhajtva bólintottam, elnyomtam magamban.

Ők a családom. Nem árulnának el!

Végül ezzel meggyőzve magamat kezdtem el nekik kiönteni a szívem, lényegében minden apró kis részlettel együtt, ami zavart. A munkaüggyel kezdve, hogy Daniel sokat dolgozik mostanában, még a hétvégéket is elvállalja csak, hogy plusz keresete legyen. Hogy mennyire megváltozott, bár magam sem értem az okát. A drog miatt ennyire kifordulhatott volna önmagából? Nem akartam látni az igazságot azt hiszem. És ezen a ponton értünk el a beszélgetés kellemetlen részére, ahol, ha mondhatom ezt, kiderül az igazi ok-okozati helyzet. Eddig csak csevegtünk, cserébe én is megtudtam olyan infókat, mint például, hogy a nővéremnek újra barátja lett. Ledöbbentem. Én még leragadtam ott, hogy „élete szerelme" miatt van bezárkózva a szobájába. Jött aztán a mélyrepülés, a téma neheze, amit legszívesebben ki is töröltem volna a fejemből azt is, hogy megtörtént.

– De hogyha – gondolkodott el Edna, erősen gondolkodva, ahogy a monológom végére értem. Pár dolgot kihagytam, meg kiszíneztem, de azt hiszem ez megbocsátható. Nem akarok a bolondok házában kikötni. Ezer, hogy bolondnak néznének. – Szóval, ha szereted őt, akkor nem számít, hogy sokat dolgozik most. Igazam van? Úgy értem... – tette fel védekezően a kezét, amikor nyitottam a szám. – Ez csak egy időszak. Nekem is volt ilyen időszakom Bash-sal. Még a legelején. De... – gondolkodott el a szájába harapva, de közben mosolygott. Valami biztosan eszébe jutott.

– Bash? – vontam fel a szemöldököm.

– A barátom – mosolyodott el kissé talán szégyenlősen. – Még egész friss.

– Ahhoz képest úgy beszélsz róla, mintha nagyon komoly lenne – kuncogtam.

– Attól még komoly – képedt el. – Igaz, nem olyan régi "sztori" – mutatott idézőjelet szem forgatva, és látszott ez nem első alkalom, többször kigúnyolták már. El is szégyelltem magam. Éreztem, hogy égni kezd az arcom, a húgom meg elhúzta a száját. – Valahogy ő komolyan más. Megért engem. Azt hiszem rá tudom mondani azt, hogy tényleg szeretem! Ezt magyarázni kell? Ő...

– Nem! – szakítottam félbe. Elhallgatott. – Nem, dehogy kell, ne haragudj! – sóhajtottam. – Csak nagyon meglepett. Folytasd légyszi.

Pár pillanatig csak némán nézett engem, majd szusszantott.

– Szóval volt ilyen időszakunk. Viszont rájöttünk, hogyan tudunk egyensúlyt teremteni úgy, hogy ne bántsuk meg a másikat és mégse menjen a munka rovására. Nem lehetetlen megoldani csak akarni kell. A szerelem mindent kibír, nem? Másfelől, ha valamiért most más, mint az elején, máshogy viselkedik, akkor segíts neki. Biztos valami nyomasztja. Emlékeztesd! Szeresd és mutasd meg a hibáit. – Amint befejezte a végtelennek tűnő tanácsot, akkorát haraptam a számba, hogy éreztem jóformán kiserkenni a vérem. Nem sokon múlott, hogy felhorkanjak.

VALÓSÁG - ÖnkívületWhere stories live. Discover now