VALÓSÁG - Önkívület

Első fejezet

"A rossz tud a jóról, de a jó a rosszról nem."

Franz Kafka

-----

Ha számíthatnék rád

2012. augusztus 29.

Egy nagy sóhajt követően levettem magamról a kalapom, ami egészen idáig arra szolgált, hogy ne vakuljak meg a naptól és ne forrjon fel az agyvizem. Nem túl kellemes amikor van vagy harminckilenc fokos láza az embernek és semmit nem tud kezdeni magával a hányingertől.
Nem egyszer fordult már velem elő, így tudom, nem, hogy nem jó, egyenesen szar érzés ez. Főleg mondjuk egy olyan nap, amikor alapból tenni-venni kéne. Kicsit elgondolkozva simogattam az állat éjfekete sörényét egy ideje, amikor kintről egyszerre hallottam nyerítést, patadobogást, és kiáltásokat. Egyből a falra aggatott órára néztem, pedig tudtam anélkül is mennyi az idő. Fél egy múlt nem sokkal, ilyenkor szokták visszahozni a helyükre a lovakat a legelőről. És egyet jelentett, hogy késésben vagyok. Még utoljára megsimogattam, nem volt kedvem itt hagyni, - főleg, hogy neki is nagyon kell most a társaság -, és valószínűleg ő sem szívesen engedett. Az orrával aranyosan hozzám bújt, megbökött.

– Mennem kell most – simogattam meg. – Je viendrai comme je peux! – Jövök, ahogy tudok!

Gyorsan bedobtam a mellettem lévő vödörbe a kefét, a boksz ajtajához mentem Éjfél holmijaiért, és még pont az utolsó pillanatban eszembe jutott, hogy inni is kéne adni szegénynek, így sietve a csaphoz mentem. A csizmám koppant a padlón, egy vödröt megtöltöttem friss vízzel. Igaz, vagyunk elegen, akik ezt meg tudják tenni, de ezt az állatot most nagyon a szívemen viselem. Félúton már visszafelé ledobtam a kezemben maradt lószerszámokat az egyik útba eső karámba, aztán letörölve a verejtéket a homlokomról siettem tovább, viszont még oda szóltam az alkalmazottaknak, akik éppen a karámba igyekeztek bekönyörögni egy telivér csikót.

– Ne felejtsétek el rendbe tenni a boxokat!

– Nyugi, főnök! – Ryan lihegve támaszkodott meg a térdén, mikor odaért, a kantáros szerelése csupa sár volt. – Intézzük. Csak szólj Lisának, valami dög ólálkodik a telek végén.

– Hogy?

– Egy kis róka lehet. Valószínűleg az erdőből tévedt ide, de nem láttam jól.

– Remélem nem jön vissza – gondolkodtam hangosan. Már ott tartottam fejben, hogy az, hogyha az a kis jószág a lovak közelébe kerül, elég az nem kis problémát csinál. Bólintottam. – Intézem. – Eljött a pillanat, hogy kerítést építtessek, elválasztva ezzel a telket az erdőtől.

– Rendben – bólintott, majd mély levegőt vett és vissza futott a tisztásra, ahol Aria még mindig küszködött pár makacsabb természetű állattal. Én is indultam a dolgomra, vissza az irodába.

Amióta férjhez mentem, mindenem volt ez a puszta, a lovarda, az állatok. Ez volt minden menedékem. Itt tudtam elbújni a bajaim elől. A kezdetekben voltam én, Aria, aki, mint tréner már a kezdetek óta van mellettem, a nyitás első percében, amikor a bizonytalanság hullámai annyira erősen eluralkodtak rajtam, hogy azt se tudtam, érdemes volt-e egyáltalán kinyitni a helyet, ő mindig lelket öntött belém. Segített meglátni, hogy igaz, akkor még nem volt többünk, mint egy nagy pusztánk, rajta egy távolról romosnak ható épülettel, és a kezdőtőkénk, amit Daniel adott, de megéri ezzel foglalkozni. Idővel, nem is olyan hamar felépítettük a kinti, karámokat kezdésnek, futtatókat, majd benti karámokat, legelőket és pályákat. Fokozatosan szerveztünk programokat, bővítettük a vállalkozást, először csak elszállásoltuk a lovakat, majd kiadtuk a helyet, hogy tarthassanak versenyt a pályáinkon. Ezzel egy időben csapott fejbe a felismerés, hogy lovagolni is lehetne tanítani az érdeklődőket. A lehetőségeink növekednek, és én meg csak teljesítem a kéréseket. Legalább addig is máshol járnak a gondolataim, mint azon miért is vágtam ebbe én bele.